Árpád

Gyémánt Bálint: „Igyekszem száz százalékig önazonos lenni”

2016.03.21. 08:27

Programkereső

A fiatal gitáros játékát a legtöbben a Harcsa Veronikával közös duójából, illetve a Bin-Jipből ismerhetik. Bálint hosszú évek után végre újra saját triót vezet, mellyel március 26-án a Fidelio Jazz Est keretében második alkalommal mutatkozik be a Budapest Jazz Clubban. Ennek apropóján kérdeztük Gyémánt Bálintot zenei elképzeléseiről, a zenéhez vezető útjáról és különböző projektjeiről.

- Viszonylag későn kezdtél el zenével foglalkozni. Gondolom, ennek előnye és hátránya is volt számodra.

- Valóban, csak 13-14 éves koromban kezdtem el a gitártanulást, és bár sosem késő elkezdeni zenélni, nekem több olyan tehetséges növendékem van, aki már 7 éves kora óta foglalkozik gitározással, ami hatalmas előny. Szerencsére nekem jól alakultak a dolgaim: klasszikus zenével kezdtem, majd érettségi után Kőbányai Zenei Stúdióban tanultam két évet, azután pedig felvettek a Zeneművészeti Egyetemre. Ami egy nagyon különleges élmény volt, hogy közben fél évet Oslóban, a norvég Zeneakadémián töltöttem. Annyira imádtam ott lenni, olyan profi körülmények közt tanulhattam ott, hogy szerettem volna maradni, de a tanárom azt tanácsolta, hogy most inkább hagyjam a tanulást és játsszak minél többet, hogy legyenek kilométerek bennem.

- Jól jött, hogy követted az ő tanácsát?

- Abszolút, hiszen az ember úgy tud tapasztalatot szerezni, ha minél többször szituációba kerül. Az első demo CD-t még azelőtt vettük fel Veronika kvartettjével, hogy kimentem volna Norvégiába. Az indulásom előtt egy akkora búcsúbulit rendeztem, mintha katonának vittek volna 3 évre; ekkor kaptam egy demo CD-t Veronikától, amit azzal írt alá nekem, hogy „ha hazajöttél, folytatjuk”. Ez így is lett: 2008 elejétől, ahogy hazatértem Norvégiából, azonnal nagyon aktívvá váltunk ketten. Innentől kezdve nagyon sűrű lett az élet, és valóban sok mindent tanultam, amit az iskolapadban nem kaptam volna meg. Mesterképzésre csak most, három éve jártam, ami megint nagyon különleges élmény volt, hiszen 27 éves fejjel már egészen máshogy szelektál az ember, mint húszévesen.

- Arra mikor jöttetek rá, hogy Veronikával ilyen jól megy a közös munka?

- Mindig is jól ment. Az egy nagyon érdekes pont volt, amikor Blahó Attilát, a zenekar zongoristáját helyettesítettem egy külföldi turnén. Ez az út, és az azutáni időszak nagyon produktív volt sok szempontból. Később Veronika invitálására Andrew J-vel és Kaltenecker Zsolttal megalapítottuk a Bin-Jip nevű elektronikus formációt, amiben mind a ketten egészen új szerepben mutatkozhattunk meg a kvartetthez képest. Majd – mivel sokat játszottunk duóban- eldöntöttük, hogy életre hívunk egy duó formációt, ami nem a kvartett lecsonkított változata, hanem saját repertoárral és hangzásvilággal bír. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hogyan lesz ebből egy komplett produkció, most pedig már ott tartunk, hogy tavaly augusztusban felvettük a második lemezünket, ami majd év végén fog megjelenni Magyarországon.

- Rengeteg időt töltötök együtt Veronikával. Mi a titka annak, hogy nem unjátok meg egymást, és a közönség sem unja meg ezt a két hangra építő felállást?

- Egyrészt a sok munka. Mi a külföldi turnénkon is rengeteget próbálunk, a szabadnapokat városnézés helyett végig gyakorlással töltjük. Folyamatosan dolgozunk, nemcsak az új számokon, hanem a régieken is. Másrészt ennek a műfajnak az egyik legfontosabb szegmense a rizikóvállalás; a spontán dolgok teszik igazán izgalmassá és gyönyörűvé ezt a zenét. Ez hál' Istennek elég jól működik közöttünk, legalábbis eddig a közönség nem panaszkodik.

"Magyarországon el vagyok kényeztetve"

Harcsa Veronikával tizedik jubileumi koncertje kapcsán készítettünk interjút novemberben, melyet ide kattintva olvashatsz. 

- Meddig mentek el a rizikóvállalásban? Volt már olyan szituáció, amin valóban mind a ketten meglepődtetek?

- Szerintem koncertről koncertre vannak ilyen esetek. Érdekes módon például a most megjelenő lemezünkön nagyon sok olyan dalszerű kompozíció van, amiben a gitárszólamot is megírta Veronika, miközben ugyanazon a számon belül tudatosan hagyunk teret az improvizációnak is. Ezeknél a részeknél mindig próbáljuk meglepni egymást, mert ez a spontán folt nagyon fontos része a műsornak. Így tudjuk egymás felé is fenntartani az érdeklődést.

- Te magad gitárosként is egy nagyon kísérletező kedvű zenész vagy, ami a triód zenéjében is szépen nyomon követhető. Milyen módszereid vannak arra, hogy elkerüld az improvizációban a berögzült sémákat?

- Ez nyilván egy nagyon nagy feladat. Sokszor az ember kísértést érez arra, hogy reprodukáljon valami jót, ami korábban egy teljesen szabad improvizációból született. De annak már nem lesz meg az a gyönyöre. Erre vannak gyakorlatok, amiket a saját tanítványaimnál is alkalmazok a Bartók Konzervatóriumban vagy a Kőbányai Zenei Stúdióban. A lényeg az, hogy bizonyos ötletet, sémát bontunk ki ilyenkor, így lehetséges például a duónkban, hogy mindketten egy elv mentén haladva improvizálunk, és egymástól függetlenül valami értelmes dolog sül ki belőle, miközben szépen tud megszólalni egymás mellett a két szólam. És itt jön az improvizáció másik legfontosabb összetevője, hogy rettenetesen kell figyelni a másik zenész összes rezdülését. Persze van olyan, hogy mi is magunkra ununk, ilyenkor tudatosan próbáljuk magunkat kimozdítani. Ez egy örökké tartó munka.

- 2015-ben hosszú idő után alapítottál egy új triót. Mi váratott magára?

- Ez nagyon érdekes, mert nekem a kezdetektől fogva mindig volt trióm, ráadásul underground körökben viszonylag ismertek is voltunk, már 18-19 éves koromban is, amikor még csak az RS9 füstös kocsmájában játszottunk a WC előtt. Viszont ahogy 2008-ban befejeztem a Zeneakadémiát, nagyon sok dolgom lett: Harcsa Veronika mellett Gereben Zitával vettünk föl több lemezt, illetve ekkor született a Transform Quintettel az a lemez, amiben a Grammy-díjas Joey Caldarazzo mellett muzsikálhattam. Valószínűleg a saját személyiségemből is fakad, hogy ekkor automatikusan azt szorítottam háttérbe, ami a saját gyermekem volt. Sokáig érlelődött bennem, hogy újra triót kellene alapítanom, amire végül is tavaly májusban került sor, amikor Csízi László dobossal és Fonay Tibor nagybőgőssel először mutatkoztunk be a Budapest Jazz Clubban. Ők annak ellenére, hogy nagyon elfoglalt zenészek, hajlandóak voltak egy évig próbálni és formálni a közös hangzást. Úgyhogy nagyon sok időt töltöttünk mi már együtt, de színpadon még keveset. Most a trió végre nagyon aktív szerepet kapott az életemben, ez egy különleges játszótér, egy nagyon nagy kaland nekem.

- Ha jellemezni kellene a zenéteket, milyen szavakkal illetnéd?

- Szerintem olyan, mint én.

Helyenként hebrencs, valamennyire romantikus, miközben igyekszik kontrasztos is lenni.

Mert attól lesz szép a szép, ha látja az ember a „csúnyát” is. Fontos, hogy érzelmileg a nagyon heves vérmérsékletnek legyen egy ellenpontja, ami zeneileg is teljesen más vizekre visz. Egyébként én zenehallgatóként is mindig a zene mögötti egyéniségeket keresem, úgyhogy a trióban tényleg igyekszem száz százalékig önazonos lenni. Törekszem arra, hogy saját magamból mutassak meg valamit, hiszen ez az egyetlen dolog, ami érdekelheti az embereket. Másrészt az az izgalom, ami a kölcsönös egymásra figyelésből születik a koncerten. Egy híres jazzdobostól megkérdezték, hogy mi a jazz, és azt válaszolta, hogy „intenzitás, intenzitás, intenzitás”. Én ezt úgy fogalmaztam meg, hogy ez egy rezgésszám. Szerintem ez a típusú energia az, amiért érdemes megvenni egy belépőjegyet, hiszen ez az élmény nem hazavihető.

- Sok elektronikát használsz. Ez már elvárás a 21. században?

- Nem, szerintem elég ember van a földön, aki azért csinál dolgokat, hogy kiszolgáljon bizonyos közönségigényeket. Én nem azért használok elektronikát, mert az trendi, hanem mert rám van hatással. Márpedig az ember minden pozitív hatást beépít, ami éri. A Bin-Jip, a hétköznapi ingerek, vagy akár a popzenék, amiket hallgatok, azt generálják, hogy az elektronika végül megjelenik a zenémben. Engem inspirál és új lehetőségeket nyit ki előttem, hozzátartozik a zenei világomhoz, de nem azért használom, mert így majd talán leadják a rádióban.

- Sok helyen megfordultok külföldön, főleg Veronikával. Hogyan fogadják a zenéteket és milyen utak állnak most előttetek?

- Külföldi előadónak mindig nagyon hálás lenni. Kiemelt figyelmet kap az ember, hogyha messziről jön. Számomra az egyik legnagyobb ajándéka a zenének éppen az, hogy nagyon sok izgalmas helyre eljuthatok általa. Ez az év ebből a szempontból is nagyon különleges, hiszen olyan helyekre kaptunk felkéréseket, mint Kazahsztán, Észtország vagy Macedónia. Illetve engem meghívtak Litvániába egy olyan zenekarral, akik az életben még nem találkoztak, csak interneten keresztül készítettünk egy közös felvételt. Imádok külföldön lenni, mert az egy nagyon jó megmérettetés is, hiszen Magyarországon –úgy gondolom- el vagyunk kényeztetve. Viszont külföldön elölről kell kezdeni mindent, nincsenek se negatív, se pozitív prekoncepciók. Nekem nagyon jót tesz szakmailag, hogy ilyenkor percről percre és napról napra meg kell küzdeni a közönség figyelméért és olyan színvonalat kell nyújtani, ami bárhol megállja a helyét.

- A trióval terveztek lemezt felvenni?

- Nagyon-nagyon szeretnénk. Nyár végén tervezünk a trióval lemezt fölvenni, úgyhogy remélhetőleg még a Veronikával közös duólemez előtt meg tud jelenni.

Játékos, új repertoár

A Lifelover című duólemez megjelenésekor Zipernovszky Kornél készített páros interjút Harcsa Veronikával és Gyémánt Bálinttal, ami ide kattintva olvasható.