Lázár, Olimpia

Ripoff Raskolnikov: „Én csak lazán, szabadon akartam élni”

2016.03.26. 06:51

Programkereső

Az osztrák származású blues-zenész, aki mára magyarul is kiválóan megtanult, április 2-án mutatja be új lemezét a budapesti Kuplungban. A zenész fiatalkori lázadásról, a hippi korszak hatásáról, magyar népzenéről, kívülállásról és dalszerzésről is mesélt.

- Az első gitárodat nagybátyádtól kaptad. Ha jól tudom, csak két évvel később kezdett el érdekelni a zenélés. Mesélnél erről a hangszerről és arról, hogyan kezdtél el gitározni tanulni?

- Nem is tudom, ez valami nagyon olcsó, kis fémhúros akusztikus gitár volt. Tizenhárom éves voltam, de annyi idősen még nem igazán érdekelt a zene. Az tetszett, hogy a nagybátyám tudott kis, háromakkordos osztrák dalocskákat, ezeket megmutatta és én próbáltam lejátszani őket. Egy darabig ennyi volt csak, aztán jött a '69-es év, és engem is elkapott a woodstocki láz. Akkor kezdtem el jobban érdeklődni a gitár iránt. Jártam is egy ideig tanárhoz, de utána rájöttem, hogy amit én akartam játszani, azt – szerintem – csak autodidakta módon lehet megtanulni.

- Értelmiségi családban nőttél fel, édesapád fizikus volt. Nem vonzott ez a fajta pálya? Miért döntöttél úgy, hogy utcazenészként inkább utazgatsz Európában?

- Nem láttam sem az én családomban, sem a környezetemben olyan életet, ami nekem tetszett volna. De végül is a zenélésben is van valami értelmiségi. Ennek a polgári oldala viszont egyáltalán nem vonzott. Amikor a gimnáziumba jártam, úgy éreztem: OK, ezt még befejezem.

Aztán 18 évesen leléptem otthonról, és nyakamba vettem a világot. Akkoriban még stoppal be lehetett járni Európát.

Eleinte – ha igazán őszinte akarok lenni – nem is arról volt szó, hogy mindenáron zenész akartam lenni. Én csak lazán, szabadon akartam élni. Aztán találkoztam néhány utcazenésszel, elkezdtem velük játszani. Kiderült, ezzel is lehet pénzt keresni, akkor meg minek elmenni segédmunkásnak, ha így sokkal kellemesebb. Így alakult, hogy az évek során zenész lett belőlem.

- A dalaidban és abban a zenei karakterben, amit létrehoztál ugyanakkor erősen jelen van egy értelmiségi attitűd.

- Lehet némi igazság ebben. Nyilván, mivel én teljesen más háttérrel rendelkezem, mint egy alabamai gyapotszedő, nem volna hiteles, ha ugyanazt a zenét – ami egyébként nagyon tetszik nekem – próbálnám egy az egyben visszaadni. És ha már a régi nagyoknál tartunk: 15 éves koromban már komoly Bob Dylan rajongó voltam, aki ugye egy meglehetősen értelmiségi dalszerző. Számokat írni mindig nagyon vonzó volt számomra. Még alig beszéltem angolul, de már akkor is próbáltam angol dalokat összerakni – ezekből persze nem lett semmi értékelhető. Ezzel együtt a szövegírás mindig is vonzott engem.

- Bob Dylan leginkább az amerikai folk hagyományokból merít. Úgy tűnik, rád is hasonló módon volt nagy hatással ez a zene: a blues, az amerikai és angol folk, sőt a magyar népzene is.

- Magyar népzenével akkor találkoztam először, amikor a nyolcvanas években először jöttem hozzátok koncertezni, és valaki megmutatta nekem a Muzsikás egyik lemezét. Abban valami egyből megfogott. Ismertem korábban is olyan más országokból származó folk zenét, amiben volt valami új is. Amikor az Éri Pityut (Éri Péter, a Muzsikás együttes alapító tagja – a szerk.) hallom zenélni, számomra kihallatszik a játékából, hogy fiatalon ő is Rolling Stonest hallgatott. Angliában ugyanígy voltak ilyen zenekarok a hetvenes években – alapvetően folk zene és mégis más.

Sokáig ez volt az egyetlen magyar népzenei lemezem. Évekkel később jött az a dolog, hogy az Azt gondoltam, eső esiket csak úgy eljátszottam az egyik fellépésen, mert a szervező azt akarta, hogy előadjak egy magyar dalt. Azt most nem tudom, hogy kellene értékelnem, hogy azóta ezt kb. tízszer annyian látták a youtube-on, mint az összes többi saját dalomat. [nevet]

- Egy osztrák cikkben azt írták rólad, a '90-es évek elején, mikor elkezdtél Magyarországon játszani, a magyar viszonyokhoz képest szuper gázsit kaptál, a nyugati művésznek kijáró figyelemmel, stb. és így meg is találtad a helyedet Magyarországon.

- Hogy kiterítették elém a piros szőnyeget? Igen, ez egy kicsit így is történt. Ez nyilván azóta megszűnt, amióta valamennyire megtanultam a nyelvet, és tiszteletbeli magyarrá váltam már messze nem vagyok annyira egzotikus, mint akkoriban.

Kicsit úgy éreztem akkor magam, mint a próféta, aki a saját országában nem számít, majd idejöttem, és az emberek azt hitték, iszonyat nagy arc vagyok, pusztán mert külföldi vagyok.

- Ugyanebben a cikkben írják rólad, hogy végül Magyarországon kaptad meg azt az elismerést, amit Ausztriában is szívesen fogadtál volna.

- Némi igazság ebben is lehet. Amikor legelőször játszottam itt, Budapesten '87-ben, akkor tényleg úgy éreztem, hogy valamilyen okból itt van egy közönség, amelyiknek nagyobb az affinitása ahhoz, amit én csinálok.

- Sokszor elmondták rólad, hogy kívülálló, outsider vagy. Vehetjük Ausztria példáját is, ahonnan úgy jöttél át Magyarországra, hogy itt végre megértenek téged.

- Itt valamiért kevésbé vagyok kívülálló. A falusi életre pedig ez abszolút igaz. Mert abban a kis faluban Vas megyében, ahol házat vettem, azt éreztem – annak ellenére, hogy nem ugyanabból a világból jöttünk – hogy tökre elfogadtak az emberek. Éltem én már Ausztriában és más helyeken is vidéken, de sohasem érzetem ezt. Hogy kívülálló lennék? Én azt gondolom, szociálisan nyitott lélek vagyok, szeretem az embereket, csak látok egy csomó olyan dolgot mások életében, amire azt mondom: ez nekem így nem kell. Lehet, hogy ez a hippi korszakból maradt meg.

- Az új lemezen az I don't wanna know című dalban azt énekled: „I don't wanna know about the world, the world don't wanna know about me”. Vegyük azt komolyan, hogy a világ nem akar tudni rólad?

- Ezt én teljesen átérzem. Sokszor van úgy, hogy az ember belebújik egy másik ember szerepébe, de ezt magamról írtam.

- A zenédet hallgatva világosan kirajzolódik egy saját világ, amit a dalaidban vagy inkább a dalaiddal hoztál létre.

- Ha bármit is csinál az ember, ami akárcsak távolról is, de művészetnek nevezhető, akkor előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, hogy egy saját univerzumban találja magát. Ez lehet egy szűk világ is, és meglehet, hogy ez rám is jellemző.

- Könnyen írsz dalokat, vagy sokat pepecselsz velük, sokszor visszatérsz hozzájuk?

- Nem írok könnyen. Voltak az életemben olyan időszakok, amikor csak úgy jöttek a dalok, de az inkább a kivételnek számít. Évente átlagban talán öt-hat új számom születik. Az nem túl sok. Nem is úgy csinálom, mint Nick Cave, aki minden nap kilenctől ötig dalokat ír. Ezt én nem tudnám. Ott van például az egyik legkedvesebb dalom, a Lenin Street, ami szerintem tényleg jól sikerült. Az egy olyan dal, aminek az ötlete – három és fél strófa – kb. tíz évig egy fiókban hevert, és nem jutottam sehová vele. Lehet, hogy kellett ez a távolság. Tíz év elteltével egy este, amikor újra elővettem, volt inspirációm, és meglett az a kilenc vagy akárhány versszak, és teljesen másról kezdett szólni, mint ami az eredeti ötlet volt. Azután a nagyon intenzív este után még néhányszor hozzányúltam, egy kis javítás itt, egy kis javítás ott. Örülnék neki, ha több olyan számom lenne, mint a Lenin Street. (nevet) Visszatekintve van néhány dal, amire azt mondanám, hogy tényleg jók. Most amikor Ian Siegal verziójában hallottam a Temporary-t, akkor az is egész jónak tűnt.

- Nagy hatással volt rád Bob Dylan és Tom Waits is. Az új lemezen meglepő módon olyan dal is van, ami leginkább talán Bruce Springsteenre emlékeztet.

- Igen, elég rockosra sikerült ez a lemez. De ez nem is baj. Eddig ugyanis mindig az volt, hogy amikor a koncertek után árultam a CD-ket, akkor rengetegen kérdezték, melyik az, amelyiken sok a pörgős szám. Most legalább tudok mit válaszolni.

- A zenédet leginkább az americana műfaja alá lehetne besorolni, de a megnevezés ellenére, mégis nagyon európai az, amit csinálsz.

- Szerintem nem jó az, hogy mi európaiak olyat próbálunk a világpiac számára előállítani, ami olyan, mint, amit az amerikaiak csinálnak. Valami európai legyen már benne!

- Áprilisban jelenik meg az új lemez. Hogy érzed, hogy sikerült? Elégedett vagy az új felvételekkel?

- Nem tudom, hogy ez így van-e, de úgy érzem, ez a korábbiakhoz képest kurva jól szól. Adammel (Adam Whittaker, hangmérnök) véletlenül találkozott Peti (Podlovics Péter, Ripoff menedzsere – a szerk.), miután már vagy két hete túl voltunk a felvételeken. Ő mondta, hogy ha benne vagyok, szívesen megpróbál egy-két felvételt megkeverni, és majd eldöntjük, hogy tetszik-e. Megkeverte a Late Monday Night című dalt, amit én kudarcnak éreztem a stúdióban, és úgy gondoltam, nem lesz fönt a lemezen. Aztán csinált belőle egy tök jó mixet, amire azt kellett mondjam, ez azért talán mégsem olyan rossz. Így kezdődött, aztán ő kevert mindent, és szerintem nagyon jó munkát végzett.

- Az új lemez az Odds and Ends címet kapta, amit nehéz volna magyarra átültetni, talán azt mondhatnánk egy szóval: kacatok. Miért ez lett a cím?

- Egyrészt lusta voltam, hogy kitaláljak egy önálló albumcímet, és a dalcímeket végignézve ez adta magát. Az egész lemez olyan össze-vissza, egymáshoz nem mindig illő dalokból áll. Maga a szám is kicsit olyan, hogy az ember az öregség kapuján megáll, és kicsit elgondolkodik azon, amit eddig össze tudott hozni, majd rájön, hogy ez annyira nem volt nagy dobás.