Géza

Hangokból építeni bábeltornyot

"Minden szép és jó, de hol van a közönség?"

2016.07.27. 13:46

Programkereső

Előrebocsátom: aki a fesztivál szó hallatán kavargó tömegekre számított, az nagyot csalódott a balatonboglári Babel Sound Fesztiválon. Aki viszont számolt azzal, hogy valami családias örömünnepre, esszenciális találkozóra érkezik, az megkaphatta a magáét.

Jó pár éve indult a Babel Sound Fesztivál, a világzene szerelmeseinek legnagyobb örömére, ami csalódásba fordult át a gyerekcipőben járó szervezés miatt. Akkor, mint azt hallani lehetett, hatalmas anyagi csőddel zárt a rendezvény, most viszont Budapest-szerte óriásplakátok hirdették a fesztivál újjászületését, a nagy volumenű marketingtevékenység láttán sokan azt gondolhatták, a szervezők tanultak a hibájukból és immár be tudja teljesíteni a célját ez az alapvetően nagyon jónak ígérkező elképzelés.

Bevallom, Balatonboglárra érkezve semmi jel nem mutatott arra, hogy fesztivál van a városban, annak ellenére, hogy a szlogen azt hirdette: ez az a hely, „ahol a világ összefut”. Ezt még az első nap számlájára írtuk, mint ahogyan azt is, hogy olykor többen voltak az egyébként csodálatos fesztiválhelyszínek színpadain, mint a közönség soraiban. Apropó fesztiválhelyszínek: a szervezés már ott elvérzett e tekintetben, hogy a nyolc helyszín nagyon távol esett egymástól, komoly logisztikára volt szükség, hogy az ember az egyik színpadtól időben átérjen a másikhoz, pláne, hogy semmilyen tábla nem mutatta az utat. Azután rájöttünk, hogy nem érdemes sietni,

teljes időtlenség uralkodott ebben a bábeli zűrzavarban, annak minden előnyével és hátrányával.

Be kellett látnunk, hogy itt nem fogjuk tudni érvényesíteni a fesztiválozó attitűdöt, helyette jobb stratégiának tűnt hátradőlni és belassulni. Két és fél nap telt el ebben az állapotban. 

Az első koncerteken még a túl (?) korán érkezők felelősségével voltunk kénytelenek viselni az értetlen zenésztekinteteket, amik azt kérdezték: minden szép és jó, de hol van a közönség? Szerencsére a legtöbben voltak annyira profik, hogy a közönség hiányától függetlenül teljes erőbedobással játszották végig a koncerteket, tehát aki akart, jól mulathatott.

Így volt ez már a tavalyi African Music Awards jazzjelöltje, a Gabacho Maroc zenekar koncertjén is, amiben a maroccói zene, az afrikai ritmusok, a reggae és a jazz adott randevút, vagy az El Naán meghitt koncertjén, akik igazi kasztíliai népzenét játszottak némi basszusgitárral és elektronikával megtámogatva a kápolna előtti kis amfiteátrumon, és akik a helyszín hangulatához illően még Bacchus oltárán is áldoztak egy kulacs borral, ami körbejárt a maréknyi közönség tagjai között. A sok tagot számláló, olasz fúvósokból álló BandArtica koncertjén viszont a csekély számú, ám lelkesen ugráló közönség betöltötte energiájával a hatalmas fesztiválsátrat.

Éjszaka aztán minden világossá vált: a Szimpla udvarba érkezve már forrt a jó értelemben vett bábeli hangulat. A közös jammelésbe bárki beszállhatott, a világ összes tájáról érkezett djambések, cajonosok, fúvósok, gitárosok, harmonikások, bőgősök és más, egzotikus hangszereken játszók keresték a közös nyelvet és hangokat egészen reggelig. Ebben a konfliktusoktól túrterhelt politikai helyzetben különösen felemelő volt látni ezeket az arcokat, akik között brooklyni gipsy, fekete és fehér szaxofonos, marokkói énekes, spanyol fuvolista, balkáni kavalos, klezmer zenész, oudos, indiai szitárjátékos és magyar népzenész is akadt. Ezek a zenészek nem egymást elnyomva, hanem egymásnak teret adva játszottak, egy-egy alkalmi leader vezetésével próbáltak rendet teremteni a hangok között, felépítve azokból a bábeltornyot. Sokszor éreztem úgy magam, 

mintha egy Tony Gatlif-filmbe csöppentem volna,

ahol a szenvedélyes zenélés és táncolás a mozis élmény kedvéért a végsőkig fel van turbózva, olyannyira, hogy az szinte már giccs. Szerencsére ez a veszély itt nem állt fenn, több tanú van rá, hogy ez a valóságban is megtörtént.

Mi több, egy egész hétig kitartott. A nap bármely szakában tértünk be a Szimpla udvar Szimplakertből ismerős, kellemesen romos falai közé, ez az alaphangulat fogadott, amihez a helyben főtt roma és keleti ételek illata társult.

Ebből a hangulatból még a leggyakoribb ismerkedő kérdés sem tudott kizökkenteni, ami a legtöbbször úgy szólt: Which instrument do you play on? Jól jelzi ez a jelen lévő, egy főre eső zenészek számát, vagyis az előadók-hallgatók közötti aránytalanságot, amiről már beszéltem. Felmerül a kérdés, hogy

szándékosan egy olyan fesztivált rendeztek-e itt, ami tulajdonképpen egy zenésztalálkozó, ahol egyik muzsikus a másiknak játszik?

A válasz: nem.

Aki akart, részese tudott lenni ennek az együttlétnek, akkor is, ha ehhez nem volt „eszköze”, vagyis hangszer a kezében. Ezt segítették a napközbeni interaktív workshopokok is a Balatonparton és a Gömbkilátónál felépített sátrakban, ahol lehetett tanulni indonéz gamelán zenét, cigányzenét, erdélyi pásztorfurulyázást, digeridoot, afrikai djambét és táncot és még sok minden mást.

Itt jegyezném meg, hogy példaértékű, ahogyan a szervezők a világzenei sztárok helyett többségében kevésbé ismert, ám allűröktől mentes, a saját kultúráját hitelesen képviselő előadókat hívott külföldről. A magyar fellépők szempontjából az volt érzékelhető, hogy a szervezők kerülték az autentikus folkot játszó zenekarokat, helyettük főként az underground és a crossover etnozene képviselői voltak jelen. Az általam hallottak közül feltűnően

sokan ötvözték a magyar népdalkincset flamenco ritmusokkal, ami jelenséggé nőve egy idő után kifejezetten érthetetlen volt,

hiszen beteljesítette a világzenéről alkotott negatív sztereotípiákat, a stíluskeverés pedig egy idő után nem izgalmas, hanem jellegtelenséghez vezet. Persze nem szabad itt sem általánosítani, hiszen például a Romengo is itt volt, akikről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, vagy a Babra, akik a délszláv népzenét  fiatalos lendülettel és rendkívül ízlésesen interpretálják, a Holdviola viszont nálam már átlépte az egyébként nagyon nehezen körülhatárolható "világzene" fogalomkörét.

Ami a tanulság, hogy a fesztiválra nem érdemes csak úgy„leugrani”: minimum 3-4 napot ajánlatos ott tölteni, hogy igazán át tudjuk venni a rengeteg helyről érkező emberek közös rezgéshullámát. A fesztivál szervezői viszont némi nagyobb ráfordítással akár egy, a civilek számára „könnyebben hozzáférhető” fesztivált is létrehozhatnak a jövőben.