Mátyás

Bebop: lázadás a konformizmus ellen

Charlie Parker és Dizzy Gillespie zenei világa

2016.08.01. 08:00

Programkereső

A második világháború idején New Yorkban szinte észrevétlenül, a föld alatt, olyan zenei változások szökkentek szárba, melyek nyomát halványan még ma is magán viseli a jazz műfaja. A bebop nem csak azért érdekes, mert évtizedekre kijelölte azt a nyomvonalat, amelynek a mentén a jazz – a beboptól távolodva – haladni tudott, de a műfaj fejlődésének motorja a története során először került a föld alá. Emellett pedig nagyon szépen megmutatkozik benne a társadalom művészetre gyakorolt hatása.

Sok nevet lehet megemlíteni, akik ott bábáskodtak a bebop születésénél, leggyakrabban azonban két zenészt szokás szóba hozni: az altszaxofonon játszó Charlie”Bird” Parkert és a trombitás John Birks ”Dizzy” Gillespie-t.

Tommy Potter, Charlie Parker, Dizzy Gillespie és John Coltrane
Fotó: Tommy Potter, Charlie Parker, Dizzy Gillespie és John Coltrane

A swing-korszakot követő bebop olyan volt a jazznek, mint a punk mozgalom a rock 'n rollnak néhány évtizeddel később,

azzal a különbséggel, hogy itt nem a feleslegesen túlbonyolított formák irányából haladtak az egyszerűség felé, hanem ellenkezőleg: a tartalmát vesztett kiszámítottságot és letisztultságot az absztrakció váltotta fel, amelyet éppúgy a korábbi formák elleni dacos lázadás termékenyített meg, mint a punk mozgalom esetében.

És a történelem. A második világháborút követően az ekkoriban felnőtte váló nemzedék nem csak az elmúlt évtized gazdasági válságának emlékét hordozta magában, de éppígy a háború értelmetlen pusztításának és az atombombának a mementóját is. Az ezzel, valamint a háborút követő évek jóléti konformizmusával szemben pedig megjelent egy magát később hipster-nek, vagy beatnik-nek is nevező nemzedék, amelynek tagjai számára a bebop testesítette meg a lázadásuk eszményi és elvont háttérzaját.

A zenészek azonban éppúgy elutasították a bebop elnevezést, ahogy elutasították a harmincas évek határig kisimított swing zenéjét,

amely számukra hasonló konformizmust testesített meg, mint az őket követő fiatalok számára a szüleik csendes megadása a sótlan jólétnek. Szándékosan akartak valami teljesen mást csinálni, anélkül, hogy tudatában lettek volna annak, hogy milyen irányba haladnak, egyszerűen élvezték ezt a fajta szabadságot. A bebop korai éveinek homályba veszése egyébként meglehetősen prózai okra vezethető vissza: 1942 és 1944 között a zenészek szakszervezete megtiltotta a felvételek készítését, a rendszeresen kifizetetlen jogdíjak miatt. 1942 környékén a harlemi Minton's Playhouse-ban, gyűlt össze néhány fiatal zenész, köztük Charlie Parker, Dizzy Gillespie, vagy Thelonious Monk, Max Roach, Bud Powell, J.J. Johnson és mások, hogy egészen új irányt szabjanak a jazz fejlődésének.

A Kansas City-ből származó Charlie Parker a húszas évei elején járt ekkor. A harmincas években az őt ért kudarcok elől a lelkét az ördögnek eladó Robert Johnsonhoz hasonlóan a megszállott gyakorlásba menekült, és néhány év alatt az egyik leginkább technikás altszaxofonossá vált. A piac telítettsége folytán azonban a negyvenes évek elején sok zenész nehezen talált magának jól fizető és állandó állást, a progresszív elképzelések ráadásul erőteljes elutasítással találkoztak a zeneipar prominensei részéről. Ez is hozzájárult a Parker köré gyűlt zenészek felfogásához, ahhoz, hogy minél messzebbre próbáljanak távolodni a swing-korszak zenéjétől. Az általuk egyszerűen modern jazznek nevezett műfaj radikális szakítást jelentett a saját előzményeivel, azzal együtt, hogy csírájában már hallhatóak voltak az újfajta tendenciák Lester Young játékának szabad, a harmóniákkal helyenként érdekesen bánó játékában, vagy Coleman Hawkins tenorjának markáns, simogató fanyarságában is. A modern jazz absztrakt, aszimmetrikus világa, fura dallamai azonban nem csupán az előzményekkel való szakítást tükrözték vissza, de – tudattalanul – megjelent bennük a múlt kilátástalanságából és a jövő apokaliptikus víziójából adódó jelen kétségbeesettsége is.

A bebop gyors, azonnal akar mindent elmondani. 

Bonyolult kromatikus játék, az érzékeny egyensúly fenntartása, játék az idővel, a szünetekkel, a tempóval. Ez a szólistáktól maximális felkészültségét és a gyors reagálásra való képességet kívánta meg, miközben a némileg a megváltozott szerepű nagybőgő nem a harmóniai alapot biztosította, hanem az egyenletes ritmikai lüktetést, a dobos a cineken haladt együtt a bőgővel, a játékának hangsúlyai pedig máshová kerültek, mint a swing esetében. A bebop-ra leginkább a kvartett és a kvintett felállás a jellemző, ebben a tekintetben is szakították a swing-korszak big band felállásával, ebből adódóan a hangszerelések is átalakultak. A darabok központi elemét a szólók jelentették. Az akkordmeneteket gyakran a korábbi évek sztenderdjeiből vették át, a dal elején elhangzott téma akkordmenetét felhasználva a zenészek felváltva szólóztak, majd a téma visszatérése a dal végét is jelentette.

Charlei Parker és Dizzy Gillespie: Bird & Diz
Charlei Parker és Dizzy Gillespie: Bird & Diz

Ennek az ideges kötéltáncnak volt a két legnagyobb mestere Charlie Parker és a Dizzy Gillespie. A személyiségük nem is lehetett volna különbözőbb. Parker a színpadon kívül – és időnként a színpadon is – egy lecsúszott, megbízhatatlan heroin függő volt, ellentétben a jazz zenészek között e tekintetben meglehetősen visszafogott Gillespie-vel. Kettejük játéka mégis gyönyörűen illeszkedik egymáshoz, elképesztő pontossággal passzolgatják egymás között a négynegyedes frázisokat. A modern jazz kezdeteinél bábáskodó zenészek között nagyon fontos megemlíteni a zongorista Thelonious Monk-ot is, akinek alapvetően minimalista megközelítése éles ellentétben állt Bird és Dizzy stílusával. Szúrós, rendkívül fura játéka ennek ellenére is nagyon intelligensen képes hozzájuk idomulni. A jazz harmóniai világának megújításában nagyon fontos az ő szerepe. Gillespie végül évtizedekkel élte túl Bird-öt, utóbbi vesszőfutása 1955-ben, az annak utolsó éveiben Monk-ot is patronáló Pannonica de Koenigswarter hotelszobájában fejeződött be. A halálával le is áldozott a bebop mozgalomnak, ami az ötvenes évek közepére egyébként is kifulladni látszott, többen elkezdték keresni ekkorra a továbblépés lehetőségét, melyet Miles Davis a Tuba Banddel 1947-ben részben már megvalósított. Dizzy a negyvenes években a jazz ritmikai eszköztárát igyekezett kitágítani, mikor latin ütősökkel dúsította fel a zenét, évtizedekkel előre jelezve azokat a tendenciákat, melyek révén mára létrejött a jazz és a világzene fúziója. Tanítványai zömét is túlélve 1993-ban halt meg.

A bebop a lázadás szülötte volt, mint ilyen a végzetét is magában hordozta, születésétől fogva.

Ahogy az akkord hangjai is elfogynak, úgy szükséges volt, hogy a bebop, muníciójából kifogyva önismétléssé váljon. Sokkal pontosabb kifejezés azonban, ha a modern jazzre a fejlődés egyik legalapvetőbb lépéseként tekintünk, a bebop ugyanis – kis túlzással - mindennek az alapját jelentette, ami a jazz elkövetkezendő évtizedeiben történt. Parker és Gillespie (és Monk és Max Roach, Kenny Clarke, Art Blakey, John Lewis, Sonny Stitt etc.) valójában az időt szólaltatták meg, az általuk létrehozott zene végzete pedig lényegében hordozta a folytonos újjászületés képességének csíráját.