Etelka, Aletta

Herbie Hancock halálbiztos antennái

2016.11.01. 09:36

Programkereső

Néhány művész esetében talán jogos a vád, hogy a hosszan tartó fősodorban maradásuk legfőbb biztosítéka a divathullámok folytonos meglovagolása. A fogékonyabbak képesek a szüntelen megújulás látszatát keltve hozzásimulni az újfajta árnyalatokhoz, de csak a legalapvetőbbek képesek arra, hogy mindig a saját olvasatukat tolmácsolva az adott korról öltöztessék új ruhába a művészetüket. Herbie Hancock közéjük tartozik.

Már a hetvenes évek derekán gyakran érték olyan kritikák, hogy mindig egy lépéssel lemaradva lohol az újfajta divatirányzatok után, ezek a hangok erősödtek fel aztán az évtized végére, a diszkóval való kacérkodása okán, majd hallgattak el fokozatosan, mára pedig Hancock elfoglalta helyét az elmúlt évszázad és a jelen legfontosabb jazz zenészei között.

Az ő zenéje mindig együtt rezgett a korral, az antennái halálbiztosan fogják be a divatok éledező hullámait, a dolgai mélyén azonban ma is ugyanaz a fölényesen egyszerű derű hallatszik.

Azért is rendkívül érdekes a művészete, mert pályafutásán végighaladva érthetően megmutatkozik, hogy a jazz miként volt képes megmaradni mindmáig friss és aktuális műfajnak, és hogy milyen irányokba próbált óvatosan, vagy határozottan terjeszkedni, hogy felszínen maradhasson.

„Ez a My Funny Valentine, nem egy concerto.”

A klasszikus zenei tehetségként indult Hancock első szólólemeze (Takin' Off) 1962-ben jelent meg, amely nem csak az ekkoriban reneszánszát élő hard bop élvonalába repítette, de egy évvel később Miles Davis zenekarába is, ahol 1968-ig állandó, az ezt követő években pedig időnként feltűnő tag lett. Davis második nagyszerű kvintettje a műfaj történetének egyik legkülönlegesebb zenekara,

Hancocknak pedig kapóra jött, hogy egy olyan zenei környezetben fedezhette fel a saját hangját, ami teljes szabadságot biztosított neki a kísérletezésre.

A Miles In The Sky felvétele során játszott először Fender Rhodes elektromos zongorán, amelyhez először egyáltalán nem volt kedve, fokozatosan mégis felfedezte a hangszerben rejlő lehetőségeket, azóta pedig felváltva játszik elektronikus és akusztikus zenekari felállásban. Fölényes, szélesen terpeszkedő stílusa, határozott, mégis hangsúlytalan billentése mindkét zenei környezetben megtalálható, azonban teljesen máshogy érvényesülnek, ráadásul a saját hangjának fokozatos kialakulásával valami nagyon megkapó visszafogottság is megjelent a zenéjében. Az 1968-as Speak Like a Child látnoki szépségében ott van az ekkortájt megtalált buddhista hite és az ebben az évben kötött (azóta is tartó) házassága. Az egy évvel később megjelent Prisoner után fokozatosan vezette ki az akusztikus hangszereket a zenekarából és hagyta beszivárogni az ekkoriban mind népszerűbbe váló fúziós és funk hatásokat.

Az 1971 és 1973 között megjelent Mwandishi, Crossings és Sextant lemezek egy meglehetősen szabadon terjeszkedő, erősen improvizatív világban készültek nagyjából hasonló szextett, illetve szeptett felállásban, majd 1973-ban Hancock megalakította a Head Hunters nevű zenekart, ahová az előző felállásból csak a korábban Miles Davis mellett megismert Bennie Maupin maradt vele. A Head Hunters már elég komoly mainstream sikert hozott. Hancock ekkoriban kezdett el különböző szintetizátorokat használni, közben időről időre visszatért az akusztikus zongorához is és közreműködött megszámlálhatatlan mennyiségű lemezen, majd 1976-ban létrehozta a V.S.O.P. kvintettet, amelynek felállása megegyezett a hatvanas évekbeli Miles Davis kvintettel, Davis személyét leszámítva, akinek a helyén az egészen kiváló Freddie Hubbard játszott, aki ott volt már Hancock első szólólemezén is.

„Próbálj meg ráülni a bal kezedre.”

Az 1978-ban megjelent Sunlight volt az első olyan lemez, amellyel szemben a kritika nagyjából egységesen sorakozott fel, ezekben az években a diszkó elburjánzása érdekes reakciókat váltott ki a jazz műfajából is, azonban nem szabad elfelejteni, hogy Hancock közben folyamatosan turnézott akusztikus zenekarokkal is, ráadásul a kritika által mélységesen lesajnált lemezeken is szépen megmunkált zene hallható, időnként egészen szerteágazó műfajok irányából érkezett előadók közreműködésével. Az 1983-as Future Shock az épp a felszínre bukó hip hop mozgalom egy fontos momentuma. Ezekben az években már rendszeresen vendég volt a Grammy-díj átadókon, 1986-ban pedig Oscar-díjat is nyert a 'Round Midnight filmzenéjéért. Ugyanebben, az azóta már megszűnt kategóriában (a legjobb eredeti filmzene) Prince kapta a díjat a Purple Rain Soundtrack-ért, egy évvel korábban.

Herbie Hancock művészete azóta is a különböző zenei világok felfedezése és összekötése. Folyamatosan dolgozik együtt kortárs popzenészekkel éppúgy, mint Wayne Shorterrel, akivel már több, mint 50 éve barátok, vagy az elektronikus zenei producer Bill Laswellel és a jazz számtalan óriásával. A tizennégyszeres Grammy-díjas Hancock 2011 óta az UNESCO jószolgálati nagykövete, az ő javaslatára nyilvánították április 30-át Nemzetközi Jazz Nappá. Az utóbbi évtizedekben készült albumai sokkal kevésbé váltanak ki szélsőséges reakciókat a kritikusok, vagy közönség bizonyos részeiből, a jazz és az egész kulturális tér átalakulásával ugyanis fokozatosan mosódnak el a műfaji határok, a jazz lényegi attribútumát pedig mára leginkább a különböző hangszerek, zenészek, kultúrák közti párbeszéd fontosságának a kihangsúlyozása jelenti. Ez Herbie Hancock művészetének az elsődleges imperatívusza, melyhez évtizedek óta töretlenül ragaszkodik és ez az a pont, ahol a kor volt jócskán lemaradva ahhoz a zenészhez képest, akit rossz nyelvek gyakran hajlamosak voltak annak elvtelen követőjeként lefesteni.

Az idézetek Miles Davis Hancocknak szóló instrukciói közül valók.

Olvasd el jazzportré sorozatunk előző részeit ide kattintva!