Pandora, Gabriella

Patricia Barber: "A formátlanságot nem szeretem"

2016.11.30. 08:27

Programkereső

Patricia Barber már harmadszor szerepelt Magyarországon, Gyulán és Debrecenben járt már, de Budapesten, a Mom Kultban először lépett fel jazztriója élén. A több ráadással végződött, óriási sikerű és végig különleges hangulatú budapesti koncert előtt, a hangbeállás végén válaszolt a Fidelio kérdéseire.

A chicagói énekesnő a Grammy-díjra is jelölt Blue Note és a Concord lemezeivel fantasztikusan egységes, tartalmilag gazdag, hangulatában mindig éjszakai, olykor komor, de sosem életidegen eredeti dalaival a jazzen túl is nagy rajongótábort szerzett magának szerte a világon. Hazai pályának számító jazzklubjában, a Green Millben felvett koncertjeiből már harmadízben jelent meg – ezúttal csak online – lemeze.

- Mi inspirálta, hogy erre az egyéni, egyáltalán nem tipikus útra lépjen? Stílusa nem jellegzetes mainstream, inkább a dalszerző-énekeseké, de nem gitárosként, hanem teljes egészében jazz-zongorista/énekesként teljesedett ki.

- Hát, ahogy visszagondolok a pályám kezdetére, egészen korán a Polygram kért fel, közelebbről Richard Seidel producer, hogy csináljak egy örökzöldekből álló lemezt.

Jól ismertem ezeket az úgynevezett standardeket, az édesanyám csodálatos énekes volt.

És akkor már magam is évek óta adtam elő őket otthon, Chicagóban. De nem akartam elvállalni, mert úgy gondoltam, hogy attól kezdve, hogy ezt megcsinálom, nehezebb lesz rátalálnom a saját utamra, nehezebb lesz megtalálnom a saját hangomat. Akkor végül nemet mondtam, és nem sokkal később a franciaországi Dreyfus kiadónak is nemet mondtam egy hasonló ajánlatra.

- Miközben még alig ismerték...

Igen, de nemet mondtam. Azért ezt olyan szempontból is végig kellett gondoljam, hogy sohasem voltam tehetős, nem származom gazdag családból, de mégis úgy éreztem, egy belső hang azt súgta, hogy azt kell inkább kövessem, ami én magam vagyok.

Ekkor kezdtem el saját számokat írni. Akkor abból a klubból is el kellett jönnöm, ahol akkoriban rendszeresen szerepeltem, mert ragaszkodtak hozzá, hogy ott standardeket énekeljek. Akkor tettem át a székhelyemet át a Green Millbe, ahol viszont azt csinálhattam, amit akartam. Megírtam a saját dalaimat és ott adtam elő őket először. Egyre inkább éreztem, hogy ezáltal meg is találom a saját hangomat, és már kevésbé hasonlítottam másokra. Azt is hozzá kell tegyem, hogy nagyjából tíz évvel ezelőtt kezdtem el magasabb szinten is összhangzattani tanulmányokkal foglalkozni, ami megint segített, hogy tovább fejlődjek ezen az úton, fejlesszem a saját hangom.

Így már nem köt le, nem szorít be a jazz valójában elég kötött, merev harmóniai struktúrája. 

Most ebből már könnyebben ki tudok lépni, és távol is tudok maradni tőle, ha úgy érzem, hogy erre van szükség. Mint talán hallott róla, hangversenytermi dalokat is komponáltam, és Renée Fleminggel turnén elő is adtuk őket. Úgy készülök, hogy a ma esti koncerten is előadjak ezek közül néhányat. Ugyan nem lehet nem tudomást venni a nyelvi korlátokról, de azért remélem, hogy egynéhányat ebből az új ciklusból is be tudok mutatni.

- Mit lehet csinálni ilyenkor, amikor nem anyanyelvi közönség előtt énekel? Hiszen a dalszövegei nagyon mélyek, intellektuálisak.

- Nem tudom, őszintén megmondom, hogy ez azért mindig problémát jelent. Meg fogunk próbálni eljátszani néhányat a legújabb dalaimból, amelyeket nem lesz könnyű szövegben első hallásra követni, hiszen vadonatúj szerzeményekről van szó. Majd meglátjuk. Az is lehet, hogy működni fog az operai hatás, amikor nem kell feltétlenül minden szót értenünk a szövegből ahhoz, hogy értékeljük a művet és kövessük a cselekményt. Választottam néhány dalt a legújabbakból, amelyeket most mutattunk be, és amelyeknek elég gazdag a harmóniai vázuk, ami talán ellensúlyozza a szövegértés hiányát.

- Ezek a következő CD-jére fognak kerülni?

- Igen, így van. Egy öt dalból álló ciklust komponáltam nemrég, és a Harris-színházban mutattuk be őket, de csak Patrick (Mulcahy bőgős, aki a budapesti koncerten Jon Dietemyer dobossal együtt közreműködött – a szerk.) és én. Nincs ezekben szükség dobosra, ezért csak duóban adtuk elő őket, de nagyon gazdagon kidolgozottak harmóniailag.

- Előbb a szövegeket kezdi írni?

- Nincs rá recept, mindig másképp alakul.

- Egy-egy ötlet indítja el a folyamatot?

Néha a szöveg indítja el, máskor meg a zene. Olyan is van, hogy egy ötlet, egy ritmikai gondolat vagy elképzelés – mindig más. Ha volna receptem, már könyvet írtam volna, de nincs ilyen csoda-formulám.

- De hát már meg is írta a „Songbook”-ját... Említette a Green Millt. Elég korán szerepet kapott ebben a klubban, és legutóbbi anyaga is már a harmadik Green Mill koncertlemez. Hogyan tekint erre a híres jazzklubra?

- Nagyon szerencsés vagyok, hogy majdnem minden hétfőn játszhatok a Green Millben, ami nagyon közel van a lakásomhoz. A vezetője, Dave Jemilo nagyon jó üzletember, és engem is annak jegyében szerződtetett le, hogy minden nap legyen ott élőzene, pedig ez nem mindig volt így. Néha téli hétfő estéken azért nincsenek túl sokan, de mindig felbukkannak hírességek.

- És olyankor kialakul jam session? Szeret ebben részt venni?

- Ha megtartjuk a kereteket, akkor azt is szeretem, persze. A szabadságot, de bizonyos keretek között.

A formátlanságot nem szeretem.

- Említette, hogy harmóniailag tudatosan lépett ki a jazz határain túlra. A Smash című, eddigi legutóbbi sorlemezén elég erősen bejátszik a bossa nova és a glamour rock is. Mintha egy kicsit derűsebb pillanatok lennének az eddigiekhez képest, miközben azért nagyon elgondolkodtató, helyenként komor a lemez.

- A Smash című lemez nagyon komor, maga a címadó szám is az. A halálról, sőt az erőszakos halálról szól, és arról, hogy valakinek megszakad a szíve, ennek a hangját adja vissza. A Wind Song című szám halott emberekről szól. A Scream ugyancsak elég sötét, és nem tudom, hogy ezek után lehet-e a lemezre azt mondani, hogy derűs volna. Persze azért ott a Spring Song és néhány más hangulatú dal.

Általában a világ állapotáról szól, aminek nem igazán tudok örülni.

Talán most erre ne is térjünk ki...

- (Nevet) Semmiképp se...

- Hogyan alakítja az ilyen nagyobb színház- és koncerttermekben előadott repertoárját? Más szempontokat érvényesít, mint a kis klubokban?

- Nem sok különbség van. Persze néha előfordul, hogy korlátokat jelent a hangszer minősége vagy a hangtechnika, de általában nincs különbség. A Green Millt arra is használom, hogy ott kipróbáljam a koncertek műsorára szánt dolgokat. És azért nagyon nagy is tud lenni az a klub, hogyha megnyitják a közönségnek a hátsó részt. Azért sem kell alkalmazkodnom a terem méretéhez, mert

mindig a saját hangmérnökömmel turnézom, aki a leghalkabb suttogásomat is ki tudja hangosítani. Ezt még Montrealban is megcsináltam, egy óriási fesztiválon.

- Milyen szempontok alapján választja a zenésztársakat a ritmusszekcióba?

- Tisztában kell legyenek azzal, hogy énekes vagyok, és persze zongorista is, de az énekes a fontosabb, úgyhogy ne legyenek túl hangosak, ez nagyon fontos nekem. Nem akarom állandóan figyelmeztetni őket, hogy halkabban, ezért miközben nagy dinamikai skálán kell mozogjanak, meg kell értsék, hogy én vagyok az énekes, és hogy dalokat adunk elő. De elég jó zenészek kell legyenek ahhoz is, hogy amikor egyedül hagyom őket a számban a szóló erejéig, akkor ki kell vágják a rezet, és az a közönségnek be is kell jöjjön.

- Mennyire váltogatja a saját, eredeti számait a standardekkel?

- Szinte mindig, és ez ma is így lesz. Mert tisztában vagyok vele, hogy ismerik a standardeket, de nem ismerik az én számaimat. Nem lehet egy tengerentúli turnén csak a saját számaimból összeállítani a koncertet, mint otthon, az Egyesült Államokban. Ott viszont gyakran csinálom ezt, sőt sokszor ezt kérik, ha meghívnak. San Franciscóba például így is szoktak meghívni. De nagyon szeretem keverni a repertoár kétféle részét, és boldogan adom elő például a Shall We Dance-t, amit ma is éneklek. Nagyon szeretem a standardeket.