Gerzson

Önpusztító megváltók - a teljesség keresése a jazzben

A jazz rövid története – polgárosodás és forradalmiság

2017.04.07. 09:21

Programkereső

Jazz-történeti sorozatunk a műfaj fejlődésének meghatározó korszakai mellett az ezekre hatással bíró történelmi, társadalmi környezetre is kitekintést ad, ezzel is rávilágítva a jazz műfajának mindenkori érvényességére.

A bebop megjelenésével a jazz fejlődésének egy egészen különleges szakasza kezdődött. A műfaj, elszakadva a kötöttsége folytán valódi változásra képtelen swingtől, ugyanakkor néhány tekintetben visszanyúlva a klasszikus korszakához, teljesen átszabta a saját karakterét, nem pusztán zenei anyagot, de legalább ennyire a jazzben egyébként is fontos tényezőnek számító attitűdöt tekintve. A bebop teljesen máshogy kezelte a kompozíciókat, a swing dallamközpontúságával, vagy a klasszikus korszak, csupán az alapdallam harmóniai vázát felskiccelő improvizációival szemben valami totalitásra törekedett, és amellett, hogy jelentősen kibővítette a műfaj nyelvi készletét, a ritmusszekció kísérőszerepét is megváltoztatta.

A beboppal megjelent változások ráadásul menekülő útvonalat is biztosítottak a jazz számára a továbblépéshez, és az megindulhatott a legitimáció felé vezető úton. A következő évtizedek persze rávilágítottak arra, hogy csalóka volt a gyors siker illúziója,

a jazz legitimációjának kulcsát pedig a folytonos megújulásra való képességében kell keresni.

A feketék helyzete mindeközben nem tudott érdemben megváltozni, egészen 1964-ig, amikor az Egyesült Államok Kongresszusa elfogadta a polgári jogokat újfajta keretbe helyező javaslatot, lényegében semmissé téve a hetven évvel korábban elfogadott Jim Crow-féle törvényeket.

A jazz ekkorra a feketék öntudatának egyik fontos bástyájává vált, és egyre többen kezdtek hivatkozni rá Amerika valódi hangjaként, ahogy ezt Duke Ellington is folyton kihangsúlyozta.

A jazz számára tehát a bebop valódi újjászületést jelentett. A műfaj szókincse jelentősen kibővült, ezáltal pedig képessé vált arra, hogy erről az alapról elrugaszkodva újra és újra a korhoz idomulva tudja definiálni saját magát. A pillanat őszinte, kérlelhetetlen, mégis kétségbeesett megragadásának aktusa azóta is az egyik legfontosabb tényezője a műfajnak úgyis, hogy a proto-punk lázadás, ami szembefordította a swinggel előbb a zenészeket, majd az őket követő, egyre bővülő közönséget, lassan átadta a helyét a valami belenyugvásnak, amit a free jazz a bebopnál is harciasabb lázadása próbált felváltani. Valódi zenei muníció híján – lévén a free jazz fő töltetét az eszmei és nem a zenei tiltakozás jelentette – azonban a free jazz, bár ma is jelen van, ez legalábbis részben a beteljesedésre való képtelenségének köszönhető.

A bebop zenei virágzása az ötvenes évek elejéig tartott, a műfaj talán legalapvetőbb alakjának, a zenéről kizárólagos és technikailag szinte megközelíthetetlen olvasatot birtokló Charlie Parkernek az 1955-ös halála pedig végleg múlt időbe tette azt. A születésénél aktívan bábáskodó zenészek egy részét a halálba hajszolta a jazztől ekkoriban szintén nehezen elválasztható heroin, mások pedig követték az újfajta tendenciákat. Markáns kivételnek talán csak Coleman Hawkins és Lester Young tekinthető, ami valódi óriásokat illeti, az ő esetük viszont számos okból különleges. Részben, mert mindketten már a bebop előtt meghatározóak és nagyhatásúak voltak, részben pedig, mert mindkettejük művészetének legalapvetőbb vonása a senki máséhoz nem hasonlítható attitűd volt, az az akcentus, amely a műfaj individualizációja miatt tudott lényegessé válni. Dizzy Gillespie már az ötvenes évek elején igyekezett ritmikailag feldúsítani a zenéjét, ő azonban ezzel együtt is megmaradt mindvégig a bebop mellett.

A műfaj továbbfejlődését az új generáció biztosította, akik számára az alapvető mintát azonban a bebop jelentette.

Miles Davis jelentőségét szinte képtelenség felbecsülni.

Az ő személye ebben a korszakban ráadásul azért is fontos, mivel a lemezei nagy példányszámban fogytak, ebben pedig nyilvánvaló szerepe volt a személye köré fonódott mítosznak, amelynek köszönhetően nem pusztán a zenéjét, de őt magát, mint terméket, ideált vásárolták meg a hallgatók. Davis ráadásul rendelkezett azokkal az antennákkal, amikkel rajta kívül tényleg csak egy maroknyi művész: a korszak bizonyos társadalmi, művészi tendenciáit absztrahálva hozta létre saját olvasatát a zenéről, a jéghideg és halálpontos diagnózisa ugyanakkor mindig a jövő felé mutatott, amelyet ő tett jelenidejűvé.

A west coast bien faite kompozícióival szemben az ötvenes években hard bopja sokkal inkább tekinthető a bebop örökösének, abban a tekintetben is, ahogy az individuumot kezelte, és abban is, hogy a bluesra tekintett kiindulópontként, de nem pusztán zenei értelemben, hanem egyben a feketék faji méltóságának egyik sarokpontjaként. Az amerikai idióma, vagyis a jazz alapja mindig a blues kétértelműsége.

A blues egyszerre volt a zenészek természetes közege, ugyanakkor volt benne ekkoriban valamifajta kinyilatkoztatás is,

ahogy ez jól megfigyelhető Charles Mingus zenéjének dühében, vagy Sonny Rollins pimasz, ironikus, helyenként lekezelő lehengerlőségében.

A hard bop, amellett, hogy kevésbé volt absztrakt és nehezen követhető, jól kivehetően táplálkozott a bebopból, és nem is igazán távolodott el tőle. A korszak szintetizáló áramlatai persze nem csak a west coast stílusban jelentek meg, az ötvenes évek és a következő évtized elejének jazz zenéje, ráadásul messze nem csak a hard bopról szólt. Dave Brubeck, vagy Bill Evans zenéje nagyban táplálkozott az impresszionizmusból és Bartók hatásából éppúgy, ahogy megjelent bennük a neoklasszicizmus is. A jazznek ez az iránya pedig, ha némileg áttételesen is, de ma ismét virágzik. Lennie Tristano a coolt vegyítette a latin ritmusokkal, Stan Kenton helyenként a third streamet súrolta, a Modern Jazz Quartet pedig barokkos kifinomultsággal volt képes az absztrakciót és az onnan kivezető utat egyszerre ábrázolni. A jazz ezekben az évtizedekben roppant vitális korszakát élte.

Az improvizáció fellazítása és a jazz szabad formájának előjátéka a bebop bonyolultságát a coollal elkábító Miles Davis nevéhez fűződik, aki az ötvenes évek végén kidolgozza a modális jazzt, amit aztán az ekkoriban nála játszó John Coltrane visszabonyolít majd a bebopig, még mielőtt átlépné a zene végső határát. Davis azonban messze nem az egyetlen, aki megelőlegezi a jazz szabad formáját, az ő megközelítése ráadásul túlzottan intellektuális és mindenekelőtt zenei. Ezalatt csupán azt értem, hogy Davis számára a zene, mint eszmei tiltakozás egyszerűen érdektelen volt, akkor is, ha ő maga is rengeteget tett a szegregáció ellen, a zenéjét azonban nem hagyta beszennyezni a politika salakjával.

Miles Davis
Miles Davis
A faji szegregáció végérvényes és maradéktalan lebontását követelő polgárjogi mozgalmak hatása a jazzben is megjelent.

A zenében a forradalmiság mindenekelőtt a múlthoz való visszatérésben és annak totálissá tételében domborodott ki. A később free jazzként ismertté vált New Thing az archaikus jazz kollektív improvizációját tekintette a végső és meghaladhatatlan kifejezési formának, ugyanakkor megjelentek benne a korszak avantgarde zenei kísérleteiből származtatható preparált hangszerek is, helyenként pedig egy nagyon erős vallási töltet is. A free jazz jórészt meghaladottként tekintett a kortársaira, a végső határ lebontását követően viszont a számára sem maradt más út, mint visszanyúlva a meghaladottakhoz és azok individualizmusához, az egyéni kifejezés erejét helyezze az előtérbe. A faji szegregáció a hatvanas évek közepén jogilag megszűnt, a civilmozgalmak sikere azonban így is csupán fél-sikernek tekinthető, a társadalmi reflexek ugyanis nem tűntek el a törvény betűjének megváltozása miatt.

A jazz számára a társadalom átalakítása csupán elérhetetlen ideál lehet,  amit hajszolva képessé válik önmaga szüntelen újradefiniálására, ez a vágyakozás ráadásul hajlamos megfeledkezni arról, hogy a műfaj érvényességét pontosan a társadalom aktuális helyzetének visszatükröződésében kell keresni.

A maroknyi zenész által néhány sötét New York-i mulatóban kidolgozott bebop tehát végérvényesen átformálta a jazz műfaját.

A beboppal részben szembeforduló, részben a hagyományait ápoló irányzatok aztán mindig új olvasatot mutatva az adott korszakról vitték előre jazz műfaját, amely a hatvanas évek elejére rendkívül sokrétűvé vált, előrevetítve ezzel a később kényszer hatása alatt bekövetkező darabokra szakadását.

Olvassa el jazz-történeti sorozatunk előző részeit ide kattintva!