Luca, Ottilia

A jazz rövid története

Így esett szét, majd vált újra népszerűvé a jazz

A fúziós jazz II.

2017.09.17. 11:02

Programkereső

Jazz-történeti sorozatunk a műfaj fejlődésének meghatározó korszakai mellett az ezekre hatással bíró történelmi, társadalmi környezetre is kitekintést ad, ezzel is rávilágítva a jazz műfajának mindenkori érvényességére.

Szükségszerű volt, hogy a szabadság és a szeretet illúzióját a zászlajára tűző hippi-mozgalom, összeütközve a valósággal, és szinte egyszerre elérve önmaga zenitjét és nadírját – elég, ha Woodstockra és a néhány hónappal később lezajlott altamonti fesztiválra gondolunk –, viszonylag rövid idő alatt devalválódjon. A hatvanas évek szabad levegője azonban átszivárogott a következő évtizedbe, olyan zenei burjánzásnak megágyazva, amelyben először kristályosodott ki az a máig tartó tendencia, ami a legkülönfélébb irányokból származtatható elemek integrációjával hozott létre megdöbbentően újszerű dolgokat, és amely zenei burjánzás aztán – a hippi-mozgalomhoz némiképp hasonlóan - előbb önmaga paródiájává vált, majd a punk mozgalom és a diszkó megjelenésével az ellentétébe hanyatlott.

A jazz esete persze más, ugyanakkor a műfaj maga is rákényszerült, hogy helyet találjon magának a rock által megteremtett újfajta nyilvánosságban, aminek a szellemi hátországát részben pont a hipszter-mozgalom jelentette. A zeneipar közben megtette az első, tétova lépéseit afelé, hogy a különböző bőrszínű hallgatókat megpróbálja egyetlen halmazba terelni, ekkoriban még viszonylag mérsékelt sikerrel. Egyre több jazz-zenekar jelent meg rock-zenei fesztiválokon, vagy olyan emblematikus helyeken, mint a San Francisco-i Winterland, vagy a Fillmore.

A fekete fiatalok számára viszont ekkoriban leginkább a funk jelentette az első számú közösségformáló erőt, a jazz sokuk számára valami félig múltbeli, avíttas, és talán túlzottan intellektuális műfajnak számított.

Érdekes, de a jazz számára a fősodorban maradás egyik legfőbb biztosítékát ebben az időszakban az jelentette, hogy képes volt egyszerre több dolog perifériáján is létezni, így több szemszögből látható maradt. A fúziós jazz ugyanis éppúgy képes volt megszólítani a nyitottabb rock-rajongókat, mint néhányat azok közül, akik a funk irányából érkeztek.

A zenészek azonban nem használták a fúziós jazz kifejezést arra, amit játszottak.

Az elnevezés a zeneipar találmánya, a fúzió pedig legalább annyira vonatkozott a különböző zenei műfajok háziasítására, mint arra, hogy az eltérő hátterű és bőrszínű zenehallgatók bevonzásával egy masszív, fizetőképes kereslet jöjjön létre. A rock és a jazz összemosódása viszont csak az első lépés volt abban a folyamatban, ami végül a műfaj fragmentálódásához vezetett.

A fúziós zenekarokat a kezdetektől fogva a közös alaptól való távolodás jellemezte, a hetvenes évek első felének egyedülállóan kísérletező és nyitott szellemű levegőjében ráadásul szinte teljes szabadságot kaptak a zenéjük megformálására. Utóbbi aspektus azért lényeges, mert ennek köszönhetően a korszak együtteseinek zenei világa hajlamos volt albumról albumra gyökeresen megváltozni. A Joe Zawinul és Wayne Shorter által alapított Weather Report kezdetben helyenként a free irányába elhajló motívumokat is megszólaltató, ugyanakkor a szólók helyett egyre inkább a kompozíciókat előtérbe helyező jazzt játszott, ami később gazdagodott a funkkal, latin zenei hatásokkal, majd

Jaco Pastorius megérkezésével egy olyan zenekar jött létre, amely képes volt gyakorlatilag bármilyen hatást magáévá tenni és összetéveszthetetlenül egyedi módon interpretálni.

Az 1977-es Heavy Weather (rajta a zenekar emblematikus, Birdland című dalával) már a slágerlistákon is megjelent, előrevetítve a jazz bizonyos vonulatainak nyolcvanas évekbeli mainstreambe ágyazódását.

Herbie Hancock formálisan már 1968-ban kivált Miles Davis zenekarából, de a következő években is feltűnt a stúdióban, utoljára 1972-ben, a sikító funk-orgiává aszalódott stockhauseni lebegésként megszólaló On The Corner-en.

A történet szerint bevásárlásból hazafelé tartva nézett be a stúdióba, mikor meglátta, Davis egyszerűen annyit mondott neki: Játssz!

Már a hatvanas évek végén is egészen rendhagyó árnyalatokat megszólaltató lemezei jelentek meg, majd 1973-ban megalapítja a jazzt és a funkot ötvöző Headhunterst, rá jellemző módon épp egy lépésnyire lemaradva attól, hogy diktálja, és ne kövesse az aktuális áramlatokat. A későbbi években kacérkodott a diszkóval, az 1983-ban megjelent Future Shock című albumán pedig a hip hopot formálta a maga képére. Herbie Hancock különleges helyet foglal el a múlt század és a jelen zenéjében. Nem téved a kritika, amelyik megvádolja azzal, hogy ügyesen helyezkedvén, mindig a már felbukkant áramlatokra kapaszkodik fel, azok formálódásában ugyanakkor mindig ott van az ő hatása.

A hetvenes évek példátlanul kísérletező légkörében azonban nem a jazz jutott a legtávolabb, hanem a korszak ún. popzenéje (ekkoriban a rockot is idesorolták), és itt fontos megemlíteni a műfajok keveredésének azt az aspektusát, amelyről már a sorozat előző részében is szó volt: a fúzió valójában korántsem volt egyoldalú. A jazz improvizatív világa alapvető nyomot hagyott a korszak zenéjén. A hetvenes évek első felében pedig a különböző irányokból érkező hatások még könnyebben álltak össze organikus egésszé, és nem hoztak létre olyan zavarba ejtő és lefolyástalan fragmentumokat, mint a későbbiekben. Nagyon érdekes, hogy

az ekkorra az afrikai gyökereit nem csak felfedező, de azokat artikulálni is képes jazz hatása megjelent a korszak afrikai zenéjében.

A Fela Kuti által megteremtett afrobeat nagyon jó példa erre, de ugyanez a helyzet az ethio-jazzel is, amelynek legfontosabb alakja, Mulatu Astatke a jövő hónapban érkezik Budapestre. A két eltérő műfaj keveredéseként induló zenei irányzat tehát végül az egész korszak reprezentánsa lett, egyben itt indult el az a részekre szakadás, ami elvezetett a jelen hihetetlenül széles, általánosságban mégis oly kevéssé mély zenei spektrumához.

A jazz számára a rockkal való vegyülés csupán pillanatnyi epizód volt, egyben annak felismerése, hogy a fennmaradásának kulcsa a kitörés a legfeljebb csak részben önkéntes elszigeteltségből. Az újabb és újabb zenei világok integrálása aztán szinte észrevétlenül kezdték mozaikokra szedni a műfajt, amely a nyolcvanas években a közvetlenül a fúziós gyökerekből származó smooth jazz képében megjelent a kommersz zenék között is, miközben post-bopként, free jazzként mélyen beleágyazódott az undergroundba. A jazz tehát már nem csupán egy közösség zenéje volt, hanem beszivárogva a zeneipar minden szegmensébe, alapvető fontosságú lett a huszadik század végének zenei kultúrájában.

Jazztörténeti sorozatunk előző részei ide kattintva olvashatók!