Szilárda

102 évesen is minden nap gyakorol a legidősebb jazzszaxofonos

2017.09.28. 11:52

Programkereső

Fred Staton világ életében dohányzott és ivott, tehát nem az egészséges életmódja miatt bírja ilyen jól szusszal. Az viszont biztos, hogy soha nem vállalt túl sokat magára: a jazztörténet önpusztító messiásaival szemben ő nem akarta megváltani a műfajt, egész életében megmaradt a tradicionális swing mellett.

Fred Staton - aki 1915-ben Valentin napon, február 14-én született egy szegény pittsburgi családban - a mai napig rendszeresen fellép különböző Manhattan-i bárokban, ahol általában jazz-standardeket játszik. A legtöbb vendég csak egy hajlott korú, ám annál vitálisabb elegáns öreg urat lát a személyében, és nem is sejtik, hogy a világ legidősebb jazz-szaxofonosa fújja mellettük. Amikor például Staton belekezd a Satin Doll című örökzöldbe, a közönség nem tudhatja, hogy a zenész gyerekkori barátja volt a dal társszerzője, Billy Strayhorn, még a pittsburgi iskolaidőkből. Bár Fred Staton nem tartozik a jazz genealógiájának kulcsfontosságú alakjai közé, mégis közelről élte végig a műfaj történetének utóbbi 70 évét. Olyan legendákkal játszott együtt, mint Erroll Garner, Art Blakey, vagy Horace Silver.

Fred Staton családjának soha nem volt pénze arra, hogy zeneórára járassák fiukat, sőt, rádiójuk sem volt, ahol hallhatta volna a legfrissebb jazz slágereket, de ő így is megtalálta a zenéhez vezető utat. A helyi gospel kórusban kezdte karrierjét, ahova dobosként vették fel; de ő nem érezte komfortosnak ezt a szerepet. „17 éves koromban, amikor megőrültem a lányokért, és rajtam kívül mindenki csajozott, én egyfolytában pakolgattam a dobokat”- idézi fel fiatalkorát a The New York Timesnak adott interjújában.

Egyszer aztán találtam egy ezüst Buescher tenorszaxofont, és elkezdtem rajta hülyéskedni. Akkor azt mondtam magamban: a fene vigye el a dobokat, inkább szaxofonozni fogok!” - mesélte.

Fred soha nem tudott főállású zenésszé válni. A második világháború alatt hegesztőként melózott egy katonai hajógyárban, New Yorkba költözése után pedig napközben éttermekben dolgozott, és csak éjszaka élt a jazznek. A zenében igazán csak nyugdíjba vonulása után kezdett kiteljesedni. Nem volt azonban sikertelen:

Emmy-díjat is nyert, mégpedig az 1968-as LSD: The Trip to Where? című film hangszerelési munkálataiért.

A mai napig nyughatatlanul igyekszik szebb és jobb soundot kihozni hangszeréből, és egy fél doboz nádat is kipróbál, mire kiválasztja a legmegfelelőbbet.  Az idős szaxofonos a hosszú élet titkáról nem szeret nyilatkozni, de azt elárulja, hogy a rendszeres gyakorlás mindig átsegíti őt az élet napos oldalára. Még reumás ízületi gyulladással is naponta felveszi a hangszert, ha fájdalmai engedik, és nagyon hálás a sorsnak, hogy még mindig zenélhet. Az utóbbi évtizedekben több zenekart is vezetett, jelenlegi akítvan működő együttesében, a Harlem Blues and Jazz Bandben a legtöbb tag 80 feletti veterán zenész. Frednek soha nem voltak nagyratörő álmai; az egyik legnagyobb, hogy egyszer Obama elnöknek játszhasson, 101. születésnapján megvalósult. 

(via:  The New York Times , Broadway World)