Luca, Ottilia

"A világ legrosszabb énekese", aki ütőhangszeres

2017.10.26. 09:39

Programkereső

A Dés András Triónak nyáron jelent meg A világ legrosszabb énekese című albuma a BMC kiadónál, aminek anyaga legközelebb november 4-én lesz hallható az Opus Jazz Clubban. Dés András ütőhangszeres-zeneszerzővel nyitottságról, empátiáról és a társművészetekkel való kapcsolatáról is beszélgettünk.

- A lemezeden a cím állításával ellentétben nem szerepel énekes, hiszen a fiad téged nevezett „a világ legrosszabb énekesének”. Viszont a triódban a jazzben szokatlan módon két gitárossal játszol, Ifj. Tóth Istvánnal és Fenyvesi Mártonnal. Miért?

- A választásom inkább szól személyekről, mint hangszerekről. Nemrég például Kairóban töltöttünk egy hetet közösen, három koncertet adtunk és egyáltalán nem mindegy, hogyan érezzük magunkat a színpadon kívül, hiszen ez hatással van a színpadi együttlétre is. Legalább annyira fontos az emberi összhang, mint a zenészi kvalitás. Mindketten fantasztikus gitárosok, de ezen túl lényeges, hogy rendkívül nyitott és érzékeny személyiségek, finom és harmonikus velük a kamarazenélés.

- A lemezen sokszor nem is használsz hangszereket, hanem a testfelületeiden állítasz elő zenét.  Bármi lehet hangszer?

- Abszolút. Ez a meggyőződésem alapvetően meghatározza a zenéhez való viszonyomat. A hangszernél amúgy jobban izgat a történet és az út, ahogyan azt elmeséljük. Vannak zenészek, akiknek nagyon határozott hangzáskép él a fejükben, és beleőrülnek, ha nem azt kapják vissza a hangszertől. Én fordítva működöm. Érdekes kaland például, amikor külföldi koncertek alkalmával gyengébb minőségű kölcsönhangszeren játszom. Ez kifejezetten inspiráló tud lenni, hiszen egy furcsán szóló dob izgalmas, új irányokba indíthatja el a zenét.

A jazzben elkerülhetetlen, hogy az ember a perifériára tévedjen, és megnézze, mi van a határokon túl.

- Hogyan történik a zeneszerzés? Mindig a ritmus felől közelíted meg a zenét?

- Egyáltalán nem. Van, amikor egy dallam jut először eszembe, van, amikor egy ritmusjáték, de az is előfordul, hogy egy dramaturgiai ív koncepciója kezd el izgatni. A workshopjaim is részben arra az alapgondolatra épülnek, hogy

sosem tudhatjuk, honnan jön az inspiráció és mi az, amit be tudunk forgatni az alkotómunkába.

Gyakran meglepő irányból érkeznek impulzusok és váratlan folyamatok indítanak el egy kompozíciót. De a vége mindig az, hogy ott ülök a zongoránál és nyüstölöm a billenyűket.

- Rengeteg világzenei formációban is játszol. Hogyan hat a személyiségedre az, hogy számos nép zenéjében elmélyültél? Empatikussá tesz?

- Azt hiszem, inkább az a meglepő, ha valaki, aki sokat foglalkozik különböző népek zenéivel, zárt és konzervatív. Alapvetően nyitott és empatikus személyiség vagyok annak ellenére, hogy manapság ez tűnik a küzdelmesebb útnak. Egy empátiahiányos közegben – mint amilyennek mostanában a magyar társadalom sokszor mutatja magát – az ember észre sem veszi, hogy rá is hatással van a félelem és a zsigeri gyűlölet, amivel nap mint nap bombáznak bennünket. Ennek köszönhetően folyamatos önreflexióra kényszerülök,

makacsul toleráns és nyitott maradok.

- Szerinted egyébként feladata egy zenésznek a társadalmi kérdésekben való állásfoglalás?

- Ezt feladatként megszabni természetesen nem lehet. A magam részéről nagyon fontosnak tartom, hogy ahol teret kapok, ott megszólaljak. Mindenkinek, aki az átlagosnál nagyobb nyilvánosságot kap, felelőssége van abban, hogy jelezze az aggodalmát és szóvá tegye, ha másképp látja a világot, mint ahogyan azt Magyarországon sokan láttatni szeretnék. A legutóbbi kairói koncertturnénk során is részesei voltunk például olyan aggódó beszélgetésnek, amikor azt kérdezték tőlünk, hogy

vajon ti ott Magyarországon mindenkit terroristának tartotok, aki tőlünk érkezik?”

- ezek szomorú és megrázó élmények. Világot kell látni ahhoz, hogy az ember véleményt alkosson más kultúrákról. A patriotizmus nem jelent egyet a bezártsággal és a párbeszéd elutasításával. Persze rövid távon sokkal egyszerűbb hazaárulónak bélyegezni azt, aki másként gondolkodik a hazaszeretetről.

- Az is látszik, hogy míg a magyar jazzközeget sok esetben körülveszi egy burok, addig te kapcsolatot tartasz más műfajok, sőt a társművészetek képviselőivel is, és integratív személyiségként vagy jelen. Ez tudatos döntés részedről?

- Megint csak a nyitottsághoz tudok visszakanyarodni.

Úgy látom, hogy a művészet sok szempontból zsákutcába jutott.

Akármelyik műfajt nézzük, azt látjuk, hogy kétségbeesett kapálózás folyik, keresik az új utakat, de sok esetben ez pusztán a gegek szintjére korlátozódik. A nyitottság és a párbeszéd, például a társművészetekkel való kommunikáció sokat segíthet. Sokat játszom költőkkel-írókkal, és a közös estjeinken számtalan olyan pillanat volt, amikor revelációszerűen nyíltak meg új kapuk számomra.

- Feltételezem, ez a fajta kulturális beágyazottság édesapád, Dés László jazz-zenész, zeneszerző felől is érkezik. Az is érdekes, hogy egyrészről az ő útját követed, hiszen zenész lett él, másrészt viszont nagyon más irányt választottál a zenében.

- Természetesen meghatározó számomra az örökség, amit az ő művészete jelent. Ezen nőttem fel, a vérembe ivódott, amit létrehozott zeneszerzőként és zenészként, és

a mai napig is mindig újat tudok meg a viszonyunkról, a hasonlóságainkról és a különbözőségeinkről, amikor együtt játszunk.

- A közeljövőben milyen zenei projektek vannak kilátásban?

- Szeretnék új lemezanyagot írni a triómnak és persze minél többet játszani, hogy a jelenlegi, érzékeny kamarazenélésnek minél több oldalát és rétegét felfedezhessük -

a jazz-zenére hatványozottan igaz, hogy nem az íróasztal mellett, vagy a próbateremben, hanem élesben, a koncerteken tudunk azokra a határterületekre tévedni, ahol a csoda megtörténhet.

Nagy hittel és szeretettel folytatom a Jazz játszótér című gyerekműsoromat, ezen kívül pedig remek zenésztársakkal játszom különböző formációkban. Ahogy elnézem a következő egy év terveit, bőven vár rám kihívás és izgalom.