Szilárda

Hogy fertőzte meg a punk a jazzt?

2017.11.23. 09:12

Programkereső

A rövid válasz természetesen az, hogy punk nem fertőzte meg jazzt, ugyanakkor van ennek a kérdésnek néhány érdekes aspektusa, amiket nem árt megvizsgálni, mielőtt továbbkanyarodunk a jazz nyolcvanas évekbeli burjánzásához, hogy ráébredjünk, talán mégis érdemes volt feltenni a kérdést. Akkor is, ha a hatás mégoly áttételes is, a címadás pedig alig több, mint burkolt provokáció.

A punkot illetően persze nem zenei hatásról van szó, még csak nem is a mindent tagadó, elsőre talán nihilistának, de mindenképpen destruktívnak tűnő attitűdről, sokkal inkább arról, ahogy ez a hozzáállás, belesimulva a popkultúrába, mélyen átformálta azt. Ehhez azonban szükséges volt, hogy maga is képes legyen valamelyest konszolidálódni. Az áramlat születésének társadalmi hátterét jelentő jóléti pangásnál ebben az esetben talán fontosabb az általános szükségszerűség, hogy a kényszeresen túlbonyolított formák végül a saját ellentétükbe hanyatlanak.

Így a punk sem születhetett volna meg a hetvenes évek első felének technikailag és technológiailag egyaránt a végletekig kiérlelt zenei világa nélkül.

A punk mégis több egy kulturális válságtünetre adott reakciónál, ennek okaiba felesleges lenne mélyebben belemenni, a műfaj azonban nem létezhetne ma is, ha megszelídülve nem szivárog be a kultúra különböző szegmenseibe és nem kínál már a kezdetektől egy zenén túlmutató, komplex felhasználói élményt.

Steve Coleman
Steve Coleman
Fotó: Sánta István Csaba

A jazz közben megtette az első lépéseket a fragmentálódás útján, azzal a fontos különbséggel a jelenhez képest, hogy az egyes szeletek között ekkor még némi feszültség volt érezhető: a műfaj a nyolcvanas évek elejére kis túlzással ortológus és neológus szárnyra szakadt. Ezek az irányzatok ma is léteznek, a köztük lévő árkokat azonban betemette a kor. A műfaj számára a fúzió és annak különböző, változatos formái jelentették a továbblépés zálogát. Azért is volt a jazz számára különleges korszak a hetvenes évek második fele és a nyolcvanas évek eleje, mert ekkorra kezdtek kirajzolódni azok az ösvények, melyek mentén a műfaj azóta is halad, mára pedig az egyes, korábban többé-kevésbé különálló irányzatok közti újfajta kapcsolódási pontok felfedezése jelenti az új tendenciákat.

Az újító és az ezzel szembehelyezkedő, a fúziós jazzt elutasító irányzatok közti frontvonalak, néhány esetet leszámítva (pld. Wynton Marsalis – Miles Davis vita) korántsem voltak teljesen merevek, időnként ráadásul kifejezetten érdekes találkozások jöttek létre, elsőre talán egymástól túlzottan távolinak tűnő zenei elemek összeeresztéséből. A XIX. és XX. század komolyzenéjének kompozíciós technikái helyenként (Charles Mingus) már korábban megjelentek a jazzben, de nem annyira direkt módon, mint például Charlie Haden vagy Anthony Braxton esetében. Utóbbi nem csak hatásában, de a kompozícióiban is túlnyúlik a jazzen, annak afrikai gyökerei, egyáltalán az amerikai idióma mégis világosan kihallatszanak belőle, ahogy gyakran a színtisztán teoretikus megközelítés is. A jazz előtti formákhoz való visszanyúlás már egy ideje tényező volt a műfajban,

ekkor viszont megjelentek azok a törekvések, amik egy kvázi-fúziós kontextusba helyezték azokat az elemeket, amik korábban leginkább a free jazzben voltak jelen.

Az ún. M-base - ami elsősorban az altszaxofonos, Steve Coleman nevéhez fűződik - azért is különleges, mert megjelennek benne a fúziós jazz által behozott elemek (elsősorban a ritmikában tetten érhető funk hatások), keveredve a beboppal, az afrikai impulzusokkal, didaktikus felhangokkal, mindezt nyakon öntve a korszak - akár némi fenntartással is kezelhető - távolról ezoterikus, a zenére, mint a lecsapódott élettapasztalatok expressziójára tekintő áramlataival. Az M-base célja a sokszor bonyolult matematikai struktúrákon alapuló kompozíciók és az improvizáció egyensúlyba hozása, de bármennyire is teoretikus a megközelítése, meg tud maradni tisztán zeneinek.

A M-base kötődik ugyan Chicagóhoz, a bölcsőjének mégis New York tekinthető. Ugyanitt született meg az eredetileg a punk szikárságát és feszességét kilúgozva a mainstreambe átültető new wave egyfajta ellentételezéseként is betudható no wave, ami egy több művészeti ágat magában foglaló, korántsem egységes irányzat, ahol a legfontosabb közös nevezőt a kommerciális szempontok elutasítása jelentette. Ebből a közegből származtatható

a punk jazz, ami gyakran szólaltatott meg a free irányába hajló motívumokat, sokszor viszonylag egyszerű, a jazzénél feszesebb ritmikai környezetben. Önálló műfajként ugyanakkor sosem kristályosodott ki, inkább a jazz változásának lakmuszaként érdekes.

John Zorn
John Zorn

Valamint néhány olyan előadó miatt, akiknek a zenéje rég eltávolodott ettől a közös alaptól, ez az alap viszont a maga idejében is annyira mozaikos volt, hogy az egyes szeletek idővel az előadók életművének fontos attribútumaivá váltak. John Zorn munkássága a punktól a klezmeren át a jazzig rendkívül széles spektrumot fog át, időnként egyesítve ezeket az egymástól eredetileg távoli zenei formákat. A Naked City, vagy a Painkiller nevű zenekarokban hardcore (a punkhoz kötődő, de annál durvább, sokszor technikásabb és gyakran ideológiai töltöttségtől sem mentes zenei stílus), vagy grindcore (a hardcore feloldódása, félperces, zeneiséggel nem mindig vádolható, de legalább ideológiamentes szerzeményekben) elemek ütköznek jazzel, rockkal, videó-művészettel, az összkép mégsem zavaros. A zavaros a kor és főleg a környezet, aminek ezek a zenei kalandozások a hiteles lenyomatai.

A Zornhoz (és Steve Colemanhez) hasonlóan altszaxofonon játszó

John Lurie több szempontból a korszak emblematikus figurájának tekinthető.

Az attitűdjében az újhullámos lazaságot megtestesítő Lurie a nyolcvanas években élte fénykorát, mielőtt az újabb és újabb divathullámok nem temették maguk alá az utóbbi bő két évtizedben szinte kizárólag a festészetnek élő művészt. Korábban színészként is aktív volt, a Halász Péterrel együtt az Egyesült Államokba emigrált Bálint Eszter (valamint a Sonic Youth dobos, Richard Edson) mellett ő játszotta a főszerepet Jim Jarmusch első egészestés filmjében (Florida, a paradicsom), akárcsak független rendező következő alkotásában (Törvénytől sújtva), ahol Roberto Benigni és Tom Waits voltak a partnerei. Testvérével (Evan Lurie) a hetvenes években alapították meg a Lounge Lizards nevű zenekart.

A punk és a jazz valójában sosemvolt találkozása talán ebben a formációban jött létre a legkevésbé balesetes formában, ugyanakkor a két stílus összeeresztésének hiábavalósága is világosan megmutatkozik benne.

A zenekar, amely az első albumot követően, bár megmaradt a rendkívül feszes ritmikai világban, igyekezett tágítani a zenei horizontját, egy évtizednyi, nem szünetmentes létezés után éppúgy a földbe állt, ahogy John Lurie is feloldódott a félig-elfeledettségben, mert annyira kötődött egy adott korszakhoz, hogy egy másik kontextusában már csak bajosan volt értelmezhető.

A jazz slágerlista-kompatibilis változatát, vagyis a smooth jazzt sokan próbálták Miles Davis nyakába varrni, ehelyett sokkal inkább arról volt szó, hogy a műfajban eddigre egyeduralkodóvá vált fúziós jazz számára nem maradt más lehetőség, mint elkezdjen terjeszkedni a legkülönfélébb irányokba. A listákon ráadásul, ha csak elvétve is, de már jóval korábban megjelent, és a nyolcvanas években sem volt szó arról, hogy a jazz letarolja a pop-piacot, a legnagyobb változást tulajdonképpen a slágerlisták összetételében kell keresni.

A punk nem fertőzte meg jazzt.

Ha mégis kapcsolódási pontot keresünk a kettő között, akkor a punkra nem mint zenei stílusra, hanem mint egy kulturális tendenciára, pontosabban a tendencia kiindulópontjára kell gondolnunk. A korábbi formák elleni esztelen lázadás ugyanis gyorsan magába fulladt volna, ha nem talál menekülő-útvonalakat és nem szelídül meg valamelyest. A néha talán feleslegesen, öncélúan bonyolult formák egyszerűsítése, az ebből adódó feszesség, találkozva az ekkoriban ébredező digitális technológiával és egy adag hányavetiséggel, jelentették a nyolcvanas évek zenei burjánzásának kiindulópontját. A jazz nem egyszerűsödött, viszont ekkorra előbújt a föld alól és lassan beépült a popkultúrába, ha mély gyökeret nem is tudott ereszteni benne. Ebben a kontextusban vizsgálva a hatás már könnyebben kimutatható, főleg, ha végigtekintünk azokon a zenei stílusokon, melyekkel a műfaj hagyta magát átitatni.

Ez a cikk A jazz rövid története című sorozat része. A sorozat előző részeiide kattintva olvashatók.