Etelka, Aletta

Dave Holland: „Elvárások nélkül létezni”

2017.11.28. 08:48

Programkereső

A brit származású, Amerikában élő jazzbőgős a hatvanas évek óta meghatározó alakja a műfajnak, amióta '68-ban Miles Davis meghívta őt a zenekarába, és bekerült a jazz fősodrába. 71 éves korát meghazudtoló frissességgel és nyitottsággal közelít a világhoz és a zenéhez. Hogy mi a titka, hogy lélekben nem öregszik, azt is elárulta nekünk a december 4-én a MOMkultban triójával koncertező zenész.
Dave Holland
Dave Holland
Fotó: Roberto Serra - Iguana Press / Getty Images Hungary

- Önnel kapcsolatban megkerülhetetlen kérdés a Miles Davishez fűződő viszonya, hiszen pályája során olyan emblematikus albumokon működött közre, mint In a Silent Way, a Bitches Brew vagy a Filles de Kilimanjaro. Mi az első dolog, ami eszébe jut Miles Davisről?

- Két dolog: az erős koncentráció és a zene iránti mély elkötelezettség. Milesszal egy színpadon állni olyasféle tapasztalat volt, amivel se azelőtt, se azóta nem találkoztam. Londonban hallott engem játszani egy klubban, így hívott meg New Yorkba, a zenekarába. Nagyon izgalmas volt, mert vele és a zenésztársaival személyesen legelőször a színpadon találkoztam – vagyis nem próbáltam velük az első koncert előtt. Ez egyrészről félelmetes volt, ugyanakkor nagyon erős hatást gyakorolt rám a felismerés, hogy milyen tökéletesen tudja működtetni a zenét a koncentráció ereje, és a kreativitás szabadsága. Ez az első találkozás nagyon meghatározó volt. Később pedig ugyanilyen megdöbbentő felismerés volt vele kapcsolatban az a támogató hozzáállás, amivel segítette a zenésztársait a színpadon.

Miles révén jöttem rá arra, hogy a zene úgy lesz igazán kreatív és sokszínű, ha a zenészek egyenrangú félként, belső szabadsággal játszhatnak.

Vagyis a zenének nem kell részletekbe menőkig szervezettnek lenni, lehet az absztrakt is – elég, ha a muzsikusok érzékelik az irányt, a zenekarvezető pedig bízik a zenészeiben.

- Miles Davishez hasonlóan ön is folyton új irányokat keres a zenében. Ezt is tőle tanulta?

- Az összes, vele együtt dolgozó zenészre jellemző volt a konstans fejlődésvágy, az új irányok állandó keresése. Persze, ha minden héten játszol, vagy éppenséggel van egy zenekarod, akikkel rengeteg közös fellépésetek van, az egy kiváló lehetőség arra, hogy együtt fejlődjetek és fedezzetek fel új dolgokat.

- Önnek mi a stratégiája arra nézve, hogy mindig friss maradjon az improvizációban és nyitott az új impulzusokra?

- Próbálok elvárások nélkül létezni a színpadon és a zenében.

Csak odamegyek a koncerthelyszínre, ahol zene közben igyekszem jelen lenni, az ösztöneimre hagyatkozni és persze figyelni a többi muzsikusra. Olvastam valahol, hogy a színészet titka is az, hogy figyelj a másik színészre és ne csak a saját szereped által vegyél részt a játékban. A zene ugyanígy működik. A jó zene titka, hogy figyelj a többiek minden rezdülésre és kapcsolódj hozzájuk.

- A külső szemlélődő számára úgy tűnhet, hogy a bőgősök, basszusgitárosok a legtöbbször háttérben maradnak.

- Az, hogy a háttérben vannak, az csak a látvány. De egy együttesben a bőgőnek nagyon-nagyon fontos szerepe van. Ő biztosítja a ritmikai és harmóniai alapot, és ő jelenti a legfontosabb összekötő erőt a zenében. A legtöbb jazz-zenész állítja, hogy a bőgős szerepe kulcsfontosságú a zenei szituációk alakulásában.

- Az viszont tény, hogy csak kevesekből válik zenekarvezető. Önt mi vezette rá, hogy zenekarvezetővé ”lépjen elő”?

- Ez nem az én döntésem volt, hanem egy organikus folyamat részeként zajlott. 35 éves voltam, amikor a saját formációmat létrehoztam: eddigre rengeteg tapasztalatot szereztem kiváló zenészekkel való együttműködéseim révén. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy felismertem, a következő lépés egy saját zenekar megalakítása lesz. Nagyon pontosan körvonalazódott a fejemben egy elképzelés, egy hangkép, amiről tudtam, hogy közreműködői státuszból semelyik zenekaromban nem tudnám megvalósítani.

Szóval a zenekaralapítás ötlete belső kényszer hatására történt, nem pedig egy olyan szakmai ambíció következményeként, hogy én márpedig szeretnék a zenekarvezető pozíciójában tündökölni.

Csak szerettem volna egy olyan bandát, ahol a zenésztársak örömmel követnek engem az egyéni zenei utak felfedezésében.

Kevin Eubanks
Kevin Eubanks

- Előszeretettel veszi magát körbe különböző generációk jeles muzsikus képviselőivel: legújabb triójában a fiatal amerikai dobossal, a 35 éves Obed Calvaire-vel, és a 60 éves amerikai gitárossal, Kevin Eubanks-szal játszik. Miért fontos az ön számára ez a generációk közti kapcsolat a zenekaron belül?

- Tudod, ez a jazz tradíciójának része. Én 21 éves voltam, amikor lehetőségem adódott Miles Davissel játszani. Én voltam akkor a legfiatalabb a zenekarban.

Hagyomány a jazzben, hogy a fiatal zenészeket az idősebb zenészek bevezetik a zene rejtelmeibe.

Így mind a két fél tanul: ha hozzánk jön egy fiatalabb játékos, akinek egyéni elképzelései vannak a zenéről, az engem ugyanúgy inspirál. Ez egy oda-visszaható tapasztalat.

Obed Calvaire
Obed Calvaire
Fotó: John Rogers

- Hogyan jellemezné a mostani zenekara zenéjét?

- Nagyon nagy szabadsággal játszunk a mostani zenekarommal. Vannak megírt, megszerkesztett számaink, de ezekből minden este teljesen új verzió születik attól függően, hogy aznap hogyan kapcsolódunk egymáshoz. Szóval vannak alapvető dolgok, amik változatlanok a számokban, de az előadásmód, a tempóválasztás, vagy az, hogy hogyan kötjük össze egyik számot a másikkal, az minden este változik. Olykor egész hosszú szettek telnek el úgy, hogy nincs olyan kompozíció, ami közben ne születnének egészen újszerű momentumok, érzések. Azt tapasztaltam, hogy

a közönség mindent ért, én pedig imádom azt az érzést, ahogyan ők várják a váratlant.

- Mi teszi önt boldoggá a zenén kívül?

Jó emberekkel lenni, eszmét cserélni velük. És nagyon szeretem a természetet is. New York mellett lakom, a városon kívül, fák és állatok között, folyó mentén.

A természet segít kapcsolódni önmagamhoz és segít abban is, hogy magamra az univerzum részeként tekintsek. És ez boldoggá tesz.