Márk

6 jazzdal a rasszizmusról, amitől megszakad a szíved

2018.01.17. 09:21

Programkereső

A jazz története elválaszthatatlan a faji identitás kérdésétől és a feketék polgárjogokért folytatott küzdelmétől. A szegregációról szóló ikonikus jazz-szerzemények közül válogattunk.

1.   Billie Holiday: Strange Fruit

Southern trees bear strange fruit

Blood on the leaves and blood at the root

Black bodies swinging in the southern breeze

Strange fruit hanging from the poplar trees

A leghíresebb és legemblematikusabb dal a témában a Strange Fruit, ami Billie Holiday hangján híresült el. Ennek szövege eredetileg a zsidó származású költő, Lewis Allan verse, aki Abel Meeropol írói álnéven publikálta azt 1937-ben. A "furcsa gyümölcsök" metaforában azt a lincselést ábrázoló fotót lírizálta, ami két fekete férfi, Thomas Shipp and Abram Smith felakasztását ábrázolja; őket azért ölték meg, mert állítólagosan meggyilkoltak egy fehér gyári munkást és megerőszakoltak egy fehér nőt. Az eseteket soha nem bizonyították, így a lincselés a feketék elleni rasszizmus egyik leglátványosabb példájává emelkedett. Ez a dal volt az, ami 1939-ben meghozta a  sikert az addigra már a poklot is megjárt Billie Holiday számára, és amit később a polgárjogi mozgalmak is a zászlajukra tűztek. 

2. Louis Armstrong –  Black and Blue

My only sin

Is in my skin

What did I do

To be so black and blue?

Így szól Louis Armstrong dalának szövege, aminek utolsó sora a blue szó két jelentésével játszik: „mit tettem, hogy ilyen fekete és kék/bánatos vagyok?”. A dalt valójában Fats Waller szerezte, a szövegét pedig Harry Brooks és Andy Razaf írta és az 1929-es Connie's Hot Chocolates című musical részeként, ami a feketék 20-as évekbeli (elnyomott) helyzetéről szólt. Fats Waller soha nem vette lemezre a dalt, Louis Armstrong viszont több ízben is, legutoljára 1956-ban. Ekkoriban már megindult a feketék integrációja, egy iskolába járhattak a fehérekkel és a buszon is leülhettek, a feketék ellen elkövetett gyilkosságok – különösen a Mississippi környékén- azonban továbbra is égető problémát jelentettek.

3. Charles Mingus: Fables of Faubus

A nagy indulatairól és kiváló muzikalitásáról híres bőgős és zeneszerző egyik legdirektebben politizáló szerzeménye ez. Ebben explicit módon tüntet Arkansas kormányzója, Orval E. Faubus ellen, aki 1957-ben a Nemzeti Gárdát küldte ki egy fehérek által lakott negyedben található iskola elé, nehogy kilenc fekete tinédszer betegye oda a lábát. A dalnak nagyon erős a szövege is (Faubus!/ Why is he so sick and ridiculous?/He won't permit integrated schools/Then he's a fool!) ennek felvételét a Columbia kiadó nem is vállalta, így az csak instrumentális formában jelenhetett meg.

4. John Coltrane: Alabama

Coltrane ezt az szerzeményét válaszként írta az 1963. szeptember 15-én az alabamai baptista templom ellen elkövetett bombázásra. A Ku Klux Klan merényletében négy afroamerikai kislány megsérült, két fiú pedig életét vesztette. A tragikus esemény után két hónappal a  Live at Birdland című 1963-as lemezén meg is jelent ez a szomorú ballada, amiben nemcsak a bombázás konkrét áldozataira emlékezett, hanem a faji szegregációra is fel akarta hívni a figyelmet Coltrane.

5. Nina Simone: Missippi Goddam

Nina Simone már fiatalon bekerült a polgárjogi mozgalomba, és ha csak tehette, felemelte szavát a fajüldözés ellen. Dalai közül több tükrözte állásfoglalását: a (To Be) Young, Gifted and Black, az Old Jim Crow, a Backlash Blues, a Why?, valamint a Mississippi Goddam. Ez utóbbit a polgárjogi mozgalom himnuszának is kikiáltották. Az 1964-ben debütált dalban – amit Nina Simone kevesebb mint egy óra alatt írt - nyoma sincs az előzőekben tapasztalt mélabúnak, ehelyett inkább mozgalmi hangulat jellemzi. Szövegében visszautal a feketéket ért sérelmekre, az alabamai bombázásra, a mississipi gyilkosságokra, míg végül határozott szembesülésre szólít fel: „Nem kell együtt élned velem, csak add meg nekem az egyenlőséget!”.

(Ha kíváncsi, mit gondolt Nina Simone a szabadságól és az egyenlőségről, nézze meg ezt az ikonikus interjút, melyben határozott szavakkal fejti ki nézeteit.)

6. Esperanza Spalding: Black Gold

Kicsit előreugrunk az időben, hogy vidámabban érjen véget ez a cikk. Esperanza Spalding 2012. február elsején, a "fekete történelem hónapjának" első napján mutatta be a Black Gold című számát. Ez már nem annyira a rasszizmusról, inkább a fekete büszkeségről szól. Esperanza Spalding megjegyzést is fűzött a dalhoz, melyben elmondta, hogy a gyarmatosítás előtti afrikai történelemre és örökségre szerette volna felhívni a figyelmet azzal a szándékkal, hogy a fiatal afroamerikaiak érezzék, egy több száz, sőt ezer éves hagyomány örökösei ők, így tehát bőven van mire büszkének lenniük, még ha ezt el is felejtik tanítani az amerikai iskolákban.