Konrád

És azt tudta, hogy Boris Vian jazztrombitás is volt?

2018.01.21. 12:34

Programkereső

A francia avantgárd polihisztor nemcsak tehetséges volt hangszerén, de jazzkritikáival a műfaj korabeli megítélését is befolyásolta.

Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellingon-féle”

- írja Boris Vian a Tajtékos napok Előszócskájában, aminek főhősét, Chloét egy Duke Ellington számról nevezte el. Erre is utal Vian a szállóigének is beillő mondatban, amikor a regény férfi főhőse, Collin megszólítja Chloét: „Csókolom, magát Duke Ellington hangszerelte?”

[PINTEREST] 5a620288a4eb6

Ahogy a Tajtékos napok szürreális világában minden a szerelemről és a jazzről szólt, úgy Boris Vian életében is nagy jelentősége volt ennek a két dolognak. Bár soha nem járt Amerikában, 16 éves korától elkötelezett szerelmese lett az amerikai jazznek, amikor először hallotta Párizsban Duke Ellington játékát. Elkezdett trombitálni, és a következő évben már csatlakozott is a Hot Club de France  zenekarhoz. Rövid időn belül a francia jazzélet meghatározó személyisége lett: 1939-ben, 19 évesen például ő volt az egyik szervezője Duke Ellington második franciaországi koncertjének, huszonkét évesen pedig már Claude Abadie zenekarában játszott.

Később olyan közel kerültek egymáshoz Duke Ellingtonnal, hogy az amerikai jazz-zenész lett Boris Vian lányának keresztapja.
[PINTEREST] 5a62012759e57

Akkoriban Párizsban élénk jazzélet folyt: a híres kávéházban, a Le Tabouban minden éjjel szólt a jazz, Boris Vian pedig az Abadie Orchestra tagjaként egyike volt az itt rendszeresen fellépő zenészeknek. Nemcsak a kor francia művészei, hanem az éppen Párizsban koncertező amerikai zenészek is gyakran megfordultak itt: Juliette Grecó révén - akinek Vian több dalt írt, és akit akkoriban érzékeny szálak fűztek a trombita fekete hercegéhez - megismerkedett és együtt játszott Miles Davissel. Emellett Charlie Parkerrel, Louis Armstronggal, és Errol Garnerrel is kapcsolatba került ily módon.

Boris Vian egyike volt az első jazzkritikusoknak is: a Jazz Hot című folyóirat számára rendszeresen publikált, illetve a Combat szerzője és jazz rovatvezetője lett.

írásai nagyban befolyásolták a jazz korabeli megítélését: Kiállt például az akkoriban beszivárgó, és a francia közönséget megosztó új amerikai stílus, a bebop mellett. 

Különösen nagy tettnek számított ez abban a korban, amikor a náci propaganda megpróbálta megakadályozni ezeknek az amerikai hatásoknak az integrálását. Boris Vian mindvégig preferálta a feketék által játszott jazzt, és azt gondolta, hogy egy fehér ember soha nem léphet egy fekete jazz-zenész nyomdokaiba. Erről önmagával kapcsolatban is meg volt győződve. Egy helyen azt írta:

azt hiszem, egy kicsit úgy játszom trombitán, mint egy disznó".

Ebből a megkülönböztetésből kifolyólag le is becsülte kora fehér bőrű jazz-újítóit. Az amerikai fehér zongorista, Stan Keaton például nagyon ellenszenves volt neki, szerinte "súlyos" kompozíciós próbálkozásai nevetségesek voltak, és amit ő játszott, az köszönő viszonyban sem volt a jazzel. Boris Vian véleményében minden bizonnyal nagy szerepet játszott az, hogy az újító feketék muzsikáját - amiben ő az elnyomottságból felszabadult lélek hangját, és az intellektus uralmából kivetkőző, tiszta zenét hallotta - sokszor a fehérek értékesítették fehér közönségnek - a legkevesebbet pedig maguk a zenészek profitálták zenéjükből.

[PINTEREST] 5a6201dd4463d

Boris Vian tehát végig egy furcsa önellentmondásban játszott jazzt, de akkor sem szakított a stílussal, amikor már irodalmi munkássága egyre fontosabbá vált számára.

Az egyedüli akadályt a gyerekkorában diagnosztizált, egyre súlyosbodó szívbetegsége jelentette, ami miatt abba kellett hagynia a trombitálást.

Ekkoriban még nagyobb figyelemmel mélyült el a dalszerzésben, életében több mint 500 dalt szerzett, az ötvenes években pedig operalibrettót, színdarabokat, musicaleket is írt. Legnagyobb zenei sikerét a Le Déserteur (1954) című  pacifista dallal érte el,  amivel az algériai háború ellen tiltakozott. Ezt a dalt eredetileg ő maga énekelte színpadon, ezért nagyon megharagudott Marcel Mouloudjira, aki a szókimondó szövegét átírva adta elő a dalt, mert félt, hogy betiltják produkcióját. Hiába írta át a szöveget, a dalt így is betiltották, majdnem 30 évre. Boris Vian 1959-ben a Köpök a sírotokra című könyvéből akarata ellenére készült film vetítésén lett rosszul és a kórházba menet, 39 évesen meghalt. 

(forrás: Zipernovszky Kornél: Az európai jazz kialakulása és néhány jellegzetes előadója In.: Kerekes György - Pallai Péter: A jazz évszázada; The jazz scene in Paris, monsieurcocosse.blogspot.hu;  Boris Vian and jazz,  Art and Popular culture)