Csilla, Noémi

Hol vagytok, elismert, női, hangszeres jazz-zenészek?

2018.02.03. 11:47

Programkereső

Aligha vannak. Erre a felismerésre alapozva írt nyílt levelet és indított petíciót „We Have Voice” címmel a 66 éves női bőgős, Joëlle Léandre, miután 2017-ben az összes kategória összes jelöltje férfi volt a „francia Grammy”-n.

A Les Victoires du Jazz Awards 1986 óta díjazza Franciaország legjobb jazz-zenészeit. 2017-ben az összes kategória összes jelöltje és díjazottja férfi volt. 20 évvel ezelőtt ez nem lett volna nagy ügy, hiszen akkor még valóban kevés hangszeres női jazz-zenész volt, de a helyzet mára változott. Joëlle Léandre - aki korábban Szabados Györggyel is készített közös lemezt - felteszi a kérdést:

Hogyan lehetséges, hogy a 21. században újra és újra elfeledkeznek a női jazz-zenészekről?

Mint írja, a jazz mindig is az esztétikai és társadalmi forradalmak terepe volt: hangot adott a faji és társadalmi megkülönböztetésnek, és kulcsfontosságú eszköz volt a demokrácia és a kultúrák közötti párbeszéd előmozdításában. Azonban a nők a jazzben - és általában a zenében - hagyományosan nagyon specifikus szerephez jutottak.

A múltban elfogadták őket énekesként vagy zongoristaként, de a szaxofon, a bőgő vagy a dob már tabu volt számukra, mert úgy tartotta a közvélemény, hogy „ezek a hangszerek nem illenek egy nőhöz”.

Még felmérést is végeztek 1978-ban, amiben kimutatták a hangszerekhez fűződő nemi sztereotípiákat: eszerint a válaszadók nagy többsége a dobot, a harsonát és a trombitát férfiasnak, a fuvolát és hegedűt nőiesnek tartotta. Ezt csak tovább erősítették a 40-es, 50-es évek női jazz-zenekarokról szóló szexista viccek, amik a szaxofonos nőket egzotikus, szexi jelenségként mutatták be.

Judy Chaikin 2011-es dokumentumfilmje, a The Girls In The Band bemutatja azt a küzdelmet, ami során a női jazzisták megbirkóztak a tárgyiasítással. Ennek a küzdelemnek köszönhető, hogy olyan női jazz-zenészek jutottak szóhoz, mint Marian McPartland és Alice Coltrane zongoristák, Jane Ira Bloom szaxofonista, Melba Liston harsonás, vagy épp Carla Bley zenekarvezető, vagy azok, akikről korábban itt írtunk.

Ugyanakkor a jazzoktatásban, -kutatásban és -promócióban is élen járnak a nők: ott van például a Jazz Education Network Research Interest Group elnöke, Herzig Monika, vagy Ros Rigby, az European Jazz Promoters Network elnöke. De nézzük meg, mi a helyzet a női jazz-zenészek filmes reprezentációjával! Sem a 2016-os Kaliforniai álomban, sem a 2014-es Whiplashben nem szerepel női jazz-zenész – hogy csak a két legfontosabb filmet említsük a témában. De hát hogy lenne másképp a helyzet, ha a zenei újságírást is férfiak uralják, ahogy arra Björk is rámutatott egy 2016-os ausztráliai sajtótájékoztatón:

Az, hogy nő vagyok és meg tudom csinálni, amit akarok, nagyon egyedi eset a mai világban. Szerencsés vagyok, de nagyon sokszor én is falakba ütköztem. Ami pedig igazán egy macho terület, az a zenei újságírás. Na, az tényleg oylan, mint egy férfiklub”

- mondta.

És valóban: 1967-ben George T. Simon, a kor egyik legbefolyásosabb jazzkommentátora papírra is fektette az addig íratlan szabályokat.

Csak Isten teremthet fákat, csak a férfiak játszhatnak jazzt.

Ezek ellen a dogmák ellen indult hát a #MeToo mozgalmon felbuzdulva a #WeHaveVoice mozgalom, hogy véget érjen a zenében a nemi diszkrimináció. Aki szeretne bővebben utána olvasni, vagy aláírni a petíciót, itt teheti meg.

(forrás: theconcersation.com)