Konrád, Tivadar

Hol tart most a jazz története?

2018.02.05. 09:10

Programkereső

A jazz története éppúgy értelmezhető egy bukottnak született műfaj felemelkedéseként, ahogy a társadalmi átalakulás szimptómáinak zenei leképeződéseként is. A zene természetesen mindig együtt mozog a társadalmi környezettel, amelyben megszületik, a jazz esete mégis sok tekintetben különleges.

A műfaj önazonosságát jelentő legfontosabb attribútumai ugyanis egészen az elmúlt időszakig mindvégig ott zakatoltak a folyamatos változások mélyén, ráadásul furcsa módon a jazz minden megújulása egyfajta visszanyúlás a saját gyökereinek bizonyos rétegeihez, emellett – ízig-vérig amerikai eredetű műfajként – folyton visszatükröződik benne a különböző kultúrák közti átjárhatóság.

Napjainkra azonban a műfaj elnevezése lassan mintha kezdené elveszíteni az értelmét.

A jazz évtizedekkel ezelőtt indult darabokra szakadása mostanra eljutott odáig, hogy képessé vált a létezését mindeddig alapvetően meghatározó elemek helyenkénti elhagyására. Mégsem a műfaj lassú erodálódásáról van szó, hanem annak a kultúra minden szegmensét érintő tendenciának a beszivárgásáról, amely a korábban szilárdnak látszó elemek darabokra szakadása után lassacskán érvényteleníti, majd elmossa a határokat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kultúra egyes szeletei ne lehetnének önmagukban vizsgálhatók, sokkal inkább arról van szó, hogy

napjainkra a homogenizálódás folytán a kultúra egyetemessége minden korábbinál tisztábban látszik körvonalazódni.

Arról a kétségbeesettségről sem szabad viszont elfeledkezni, ami az egyetemesség utáni sóvárságban megjelenik. A korszellem egyik legalapvetőbb mozgatórugóját természetesen képtelenség csak rossz, vagy csak jó színben látni, ugyanakkor nehéz nem észrevenni, hogy a megtagadott demarkációs vonalak mögött korábban életképes kulturális elemek összeeresztése nem csak ezek önazonosságának eltűnésével jár, de időnként csalódást keltő, semmitmondó, ijesztően üres találkozásokkal is. Ezeket a találkozásokat pedig nem ritkán az a kétségbeesés hozza létre, amely a kultúra homogenizálódásában annak az egyetemességnek a visszahódítását hajlamos látni, ami az ember nagykorúvá válásával (Felvilágosodás) szükségszerűen elveszett.

A jazz mostanra minden korábbinál szerteágazóbbá vált.

Egyszerre van jelen a múltjának teljes spektruma és a folyamatosan szárba szökkenő új kapcsolatok, amelyeket más műfajokkal, vagy a múltjának bizonyos szeleteivel létesít. Ez utóbbiak jelentik a fejlődésének legújabb tendenciáit. A jazz roppant vitális műfaj, ez pedig igaz akkor is, ha bizonyos jelek arra mutatnak, hogy megtette az első lépéseket a feloldódás felé, bár ebben az esetben a műfaji kötöttségeken való felülemelkedés nincs befolyással az önazonosságára, a jazz történetének ívén végigtekintve ugyanis felsejlik, hogy pontosan ez a műfaj természetes közege, ami a különböző időszakokban mindig máshogy mutatkozik meg.

A szerteágazottság folytán pedig bajos lenne egy mindent lefedően komplex képet adni a műfaj jelenlegi helyzetéről, a legfontosabb tendenciák ugyanakkor felvázolhatók, mert ezek gyökerei nagyjából azonos irányba mutatnak.

Az ún. világzenével való kapcsolat azért is érdekes, mert a világzene megszületésében a jazz keze is jócskán benne van,

amely az afrikai gyökereinek felfedezését követően, leginkább a szabad formával való kísérletezés során kezdte el integrálni a különböző kultúrák zenéjének bizonyos elemeit, bár ezek megjelentek már a fúziós jazz néhány korai kísérletében is. Itt az improvizáció még fontos szervezőelem, a kilencvenes években az elektronikus tánczene térhódítása nyomán viszont megjelentek azok a leágazások (acid jazz, nu jazz), amelyekkel kapcsolatban felmerül, hogy a címke inkább csak egy kiadói brainstorming eredménye, a zene pedig végső soron alig több mint kallódó jazz-elemek keveredése az elektronikával. A helyzet megfordítása sokszor érdekesebb. A nemrég hazánkban is járt angol Cinematic Orchestra szerzeményeiben rendhagyó módon keveredik az improvizáció és a megírt zenei anyag, mindez nyakon öntve olyan, az elektronikus zenéből származó ritmikai elemekkel, amik organikusan épülnek a zenei szövetbe.

A jazz igazán előremutató ágát azonban talán azok az előadók képviselik – és itt szó sincs kizárólagosságról -, akik a free jazz irányából közelítve, sokszor rendkívül komplex matematikai struktúrákon alapuló, ezeket a különböző zenei kultúrákból és a XX. század komolyzenéjéből integráló szerzeményeket szólaltatnak meg (Anthony Braxton, Charlie Haden), vagy azok, akik képesek egyetlen művön belül a jazz történetének jelentés szeleteit artikulálni.

Utóbbira nagyon jó példa az a Kamasi Washington, akinek 2015-ben megjelent The Epic című albuma úgy tudott teljesen újszerűként megszólalni, hogy minden eleme értelmezhető egyfajta visszanyúlásként is.

A jazz műfaja még sosem volt olyan gazdag, mint napjainkban.

Ebből a gazdagságból is adódóan már nem egyszerű a hagyományos skatulyák közé szorítani, így nem utasítható el azért, mert dekadens, félvilági, mert feketék játsszák, sem azért mert befogadhatatlan, de azért sem, mert a törzsközönsége nem befogadó. A jazz történetének íve pontosan ezeknek a skatulyáknak a kinövésében, lerázásában, érvénytelenítésében tükröződik vissza. Mára egyszerűen zene lett belőle.

Kóda

A jazz rövid története cím valójában félrevezető és ebben a kezdettől fogva van némi szándékosság. Nem pusztán a vállalkozás lehetetlensége okán – ahogy fentebb is írtam, a műfaj mára annyira szerteágazóvá vált, hogy lehetetlen röviden szólni róla -, de azért is, mert talán érdekesebb az alapok tisztázásán, valamint a neuralgikus pontok felvázolásán túl és ezeken keresztül reflektálni a jazz egyik leginkább jellemző aspektusára: a műfaj története a kezdettől fogva a különböző kultúrák találkozásáról és egymásban való feloldódásáról szól, ennek pedig talán soha nem volt olyan mély aktualitása, mint napjainkban. A sorozat bizonyos epizódjai egy-egy aspektusát próbálják megragadni az ellentétek találkozásának, anélkül, hogy komplex és egzakt képet nyújtsanak egy, a beteljesülés határára jutott zenei műfajról.