Emma

"Az énekhang a legrövidebb út az emberekhez"

Interjú Elsa Valle és Winand Gábor énekesekkel

2018.03.17. 12:20

Programkereső

Két kultúra, két eltérő vérmérséklet, tűz és víz találkozik a kubai származású Elsa Valle és Európa egyik legkiemelkedőbb énekes improvizatőre, Winand Gábor kapcsolatában, ami szakmailag is gyümölcsöző. Első találkozásukról, az egymástól tanultakról, és nemrég megjelent, Ad libitum című a cappella lemezükről beszélgettünk.

Elsa, te híres kubai zenészdinasztiából származol. Gábor, milyen volt számodra az első találkozás az Elsa családjával?

Winand Gábor: Szenzációs volt! Az első napon rögtön egy jam session kerekedett: Elsa apukája elővette a trombitát, az anyukája énekelt, nekem pedig oda kellett ülnöm a zongorához. Nem tudtam, mit kell majd játszanom, de Elsa megnyugtatott: „Csak figyeld, hallgasd!” És jöttek a gyönyörűbbnél gyönyörűbb melódiák spanyol nyelven. Aztán megjelent a család barátja, aki odaadta nekem a szaxofonját, mert azt mondta: olyan nincs, hogy egy hónapig nem gyakorolok, ő majd szerez magának másik hangszert addig. Mivel a ház összes szobájában gyakorolt valaki, ezért én fölmentem a háztetőre. Először félve fújtam meg a szaxofont, mert attól tartottam, hogy lentről meglincselnek, de semmi negatív reakció nem jött az utcáról. Amikor megálltam pihenni, lentről bravóztak az emberek.

Elsa Valle és Winand Gábor
Elsa Valle és Winand Gábor

Elsa, számodra milyen volt az első találkozás a magyar kultúrával?

Elsa Valle: Van egy film, A budapesti tavasz, amit mindenki ismer Kubában. Ebben láttam, hogy milyen gyönyörű város Budapest. Akikkel akkoriban zenéltem, gyakran turnéztunk Európában, de sosem jártunk Magyarországon. Én már csak azért is szerettem volna egyszer eljutni Budapestre, mert meg akartam tanulni a magyar csárdást. Amikor ideköltöztem, jártam is táncolni, ami nagyon jó volt, mert sok érdekes ritmikát tanultam a magyar népzenéből. Gáborral Németországban találkoztunk először:

amikor megpillantottam őt, nagy szakállal énekelt a színpadon. Jaj, mondom „Fidel Castro idáig követett?”

De amikor láttam, hogy milyen jól improvizált, akkor felhívtam a családomat, hogy milyen hihetetlen énekessel találkoztam. Kubában nagyon sok jó jazzmuzsikus van, de amit ő képvisel, az egyedülálló. Ez a három dolog hívta fel a figyelmemet Magyarországra: a csárdás, a film, és Winand Gábor.

Mi volt a legfontosabb, amit a másiktól tanultatok a zenében?

WG: Én az Elsával való megismerkedésem előtt nem igazán ismertem a latin zenét. A kubai, brazil zenében rengeteg ritmus van, amik legalább olyan izgalmasak, mint mondjuk egy szving, vagy egy funkysabb blues ritmus, de harmóniailag is sokkal gazdagabb, mint azt az itteni zenészek többsége gondolja. Többek között erre is felnyitotta a szemem Elsa.

Ezen kívül nagyban befolyásolta a zenéhez való hozzáállásomat. Kinyitott, nem csak zeneileg, de emberileg is.

Jó pár éve én egy kifejezetten zárkózott énekes-művész voltam, de azóta a színpadon is másként viselkedem. Mindenki kérdezi, hogy ez honnan jön. Hát innen mellőlem, Elsától.

EV: Számomra óriási dolog a Gábor partnereként jelen lenni a színpadon.

Rengeteget lehet például tanulni abból, ahogyan ösztönösen használja az improvizációt.

Sokszor beszélünk egymással az énektechnikáról, és mondja, hogy ő nem különösebben foglalkozik vele, de mégis megvan neki. Ramón Valle, a testvérem (világhírű jazz-zongorista – a szerk.) is sokszor beszél neki különböző zenei stílusokról, amik felfedezhetőek a zenéjében, de ő mindezt nem tudatosan alkalmazza. Szerintem ez annak a rengeteg zenének is köszönhető, amit hallgat. Nem csak jazzt: klasszikus zenétől, a pakisztáni népzenéig mindent. Ettől olyan egyedi, amit csinál, ahogy énekel – egyszóval művészete. Mi csak hallgatjuk, figyeljük és tanulunk tőle.

A most megjelent duólemezen hogyan ötvözitek az egymástól tanultakat?

WG: Hogy visszakapcsolódjak az előző témához,

ezen a lemezen nagyon sok szerzemény szerepel Elsától, amik afroamerikai, afrikai hatást hordoznak magukban, például nagyon izgalmas afrikai törzsi éneklés inspirálta szerzeményeket.

Én mindig rengeteg zenét hallgattam, de az afrikai vonalat Elsa ismertette meg velem. Ennek a lenyomata is szerepel tehát ezen az albumon.

EV: Számomra nagyon inspirálóak a családi gyökereim. Kubában, amellett, hogy népszerű a szórakoztató salsa zene, a másik oldalon ott van az afrikai zenei örökség.

Kubában élnek kis törzsek, akik megtartották a nyelvüket és a szokásaikat. Ez is én vagyok, ez is gazdagítja a mi saját zenénket.

Hogy lehet, hogy 2013 óta rendszeresen felléptek a cappella műsorotokkal, de csak most adtatok ki közös duólemezt?

WG: Én Elsa lemezein mindig szaxofonoztam, vagy énekeltem, de csak most jött el az ideje a közös duólemeznek. Részben azért is, mert közben mind a ketten rengeteg mást is csinálunk: ott van az Afrocando zenekar, a Jazz Latin Syndicate, a Winand Update, és külföldi meghívásoknak is eleget teszünk.

EV:

Ez volt a legjobb pillanat a lemezfelvételre, mert így volt időnk, hogy megérezzük, hogyan működünk ebben a hangszerkíséret nélküli felállásban.

Milyen nehézségei vannak a hangszerkíséret nélküli éneklésnek?

WG: Nem akartuk utánozni a hangszereket, tehát nincsen benne imitáció. Bizonyos pozíciókat az énekhang tölt be, de az énekből nem lesz bőgő vagy dob. Egy pici bebop-os hangzást is megpróbáltunk belecsempézni a lemezbe, a végeredmény nagyon-nagyon színes lett.

EV: Tanulmányoztuk, hogy hogyan mozognak ebben a rendszerben a harmóniai behelyettesítések.

Az instrumentális zenéből táplálkoztunk, amikor azt kerestük, hogyan tudjuk kísérni a másikat.

A felvétel során mennyire éltetek a technika adta lehetőségekkel?

EV: Több hangsávot használtunk, de nagyon vigyáztunk arra, hogy megmaradjon az az érzés, hogy két hang szól, nem pedig egy bigband. Az énekhang a legjobb és legelső hangszer, ami a legközvetlenebbül tudja átadni az emberi érzéseket. A hangszer is tud nagyon őszinte lenni, de más az út. Amíg megszületik benned az érzés, amíg bejárja a hangszert, már nagyon sok átalakuláson megy keresztül.

WG: Egyszer egy nagyon híres szaxofonos úriember, Lee Konitz tartott workshopot Budapesten; amikor belépett a terembe, mondta, hogy el lehet pakolni a hangszert. Akkor mindenki csodálkozott, hogy miért. „Mert énekelni fogtok”. Azt mondta, hogy ha nem tudod elénekelni a gondolatodat, akkor nem is fogod tudni eljátszani a szaxofonon, zongorán, vagy gitáron. És igaza volt.

Az énekhang a legrövidebb út az emberekhez.