Béla

10 lemez, ami megfertőz a jazzel

2018.03.22. 12:32

Programkereső

Sokan félnek a jazztől, mert a hangok véletlenszerű egymásutánját látják benne, esetleg rossz példákkal találkoztak eddigi zenehallgatási tapasztalataik során. Most olyan albumokból készítettünk szubjektív válogatást, amik több irányból szolgálhatnak kapudrogként a műfaj irányába.

1. Chet Baker: Chet Baker Sings (1954)

A klasszikus vokális jazzalbumok közül nehéz kiemelni egyet: említhetnénk például Ella Fitzgerald és Louis Armstrong Ella&Louie című, 1956-os ikonikus lemezét, amin a scat királynője és királya egymásnak adja a mikrofont a legismertebb sztenderdek közben. Vagy mondhatnánk Sarah Vaughan 1957-es Live at Mr. Kelly's című koncertfelvételét, ami minden esetlegességével együtt is a jazzéneklés bibliája lehetne. Most mégis az 1954-es Chet Baker Sings című albumot emeljük ki, ami minden értelemben cool

Chet nem az énektechnikájáról volt híres, hangszeres zenészként (trombita) azonban az éneklésében is egy olyan izgalmas stílust fejlesztett ki, amiben minden elénekelt hang végtelenül emberi és bensőséges.

2. Miles Davis: Kind of Blue (1959)

A Kind of Blue minden idők legnagyobb példányszámban eladott lemeze, ami nem lehet véletlen. Az 1959-ben rögzített albumon 7 legenda játszik: a trombitás Miles Davis mellett John Coltrane tenorszaxofonon, Julian “Cannonball” Adderley altszaxofonon, Bill Evans és Wynton Kelley zongorán, Paul Chambers bőgőn, Jimmy Cobb pedig dobokon. Hogy zsenikkel állunk szemben, azt a lemez rögzítési metódusa is bizonyítja.

Miles Davis felskiccelt egy „kanavászt” zenei ötleteiből, majd bevonult a zenészekkel a stúdióba, és az ő egyéni invencióikra is nagyban támaszkodva közösen létrehozták ezt a remekművet.

Az albumon az énekelhető melódiákat melankolikus kompozíciók váltják – mindezt egy olyan magas energiaszinten, aminek hallgatása is hasznunkra válhat.

3. John Coltrane: My favorite things (1961)

Miles Davis mellett Coltrane az, akiről már mindenki hallott, aki egy kicsit is érdeklődik a jazz iránt. Ő volt az, aki drogproblémáiból elmenekülve a buddhizmusban találta meg a megnyugvást, aminek szellemisége aztán egy egészen más minőségre emelte amúgy sem unalmas zenéjét. Coltrane A Love Supreme című albumban kristályosította ki a spirituális jazzt, de bevezetőnek talán könnyebben befogadható 1961-es My favorite things című lemeze, amin jazzsztenderdeket dolgozott föl. Ezzel az albummal alapozta meg a modális jazzt, de ez mindegy is.

A muzsika hangjából ismert közismert dallam dervistánc szerű, sodró újrafogalmazása – ami már Coltrane keleti zenék iránti érdeklődésének lenyomata – azok számára is élvezetes lesz, akik eddig azt hitték, ódzkodnak a furcsa harmóniai megoldásoktól.

4. Chick Corea and Return to Forever: Light as a feather (1973)

Ez az az album, amit úgy hangszereltek meg és játszottak el, hogy közben eszedben sem jut azon gondolkodni, mi fán terem a jazz, hiszen csak azt fogod érezni: „Úristen, ez a zene már egy másik dimenzióba repített!”. Chick Corea nem véletlenül az egyik legkeresettebb jazz-zenész hosszú idők óta: a fúziós latin zene mágusa mindenféle zenei demarkációs vonalat félretéve hozta létre stílusát, aminek egyik legjellemzőbb jegye a technikai kiműveltségen és a zenészek virtuóz improvizációin túl a melodikusság.

Az izgalmas uniszónók és táncra hívó ritmusok teszik igazán könnyen befogadhatóvá és ellenállhatatlanná az ő zenéjét, melynek leghíresebb iskolapéldája a lemezen szereplő Spain című dal.

5. Herbie Hancock: Head Hunters (1973)

Aki szereti a soul, a funk, vagy az R&B stílusokat, az ezzel a lemezzel is fog tudni azonosulni, hiszen a mai napig aktív Herbie Hancock már a 70-es években olyan modern zenét csinált, amin ma is ámulunk.

Hancock a Head Hunterssel táncba hív, olykor megénekeltet és elülteti a füledbe a Chameleon dallamát. A legendás billentyűs pályáján ez az album fordulópontnak számít, hiszen ez jelentette a műfaji váltást a cool jazzből a funk jazzbe. A rajta szereplő dallamok nem nevezhetőek kifejezetten szépnek, de a szokatlanságuk ellenére sem fogod tudni levenni róla a füled, többek között a különböző hangszerek ritmikai felelgetése, kölcsönhatása miatt, ami folymatosan fenntartja a hallgató figyelmét.

6. Keith Jarrett: The Köln Concert (1975)

Aki inkább a klasszikus zene felől tapogatózna a jazz irányába, azoknak Keith Jarretet és ezt az albumát ajánljuk. A zongorista készített kifejezetten klasszikus zenei felvételeket is Bach, Händel, Mozart, Sosztakovics műveiből, és írt klasszikus esztétika szerint műveket. A The Köln Concerten is rengeteg klasszikust értelmez újra; a felvételen hallható rögtönzött darabjait pedig tökéletes kompozícióvá rendezi kivételes formaérzéke.

Ez az album a jazztörténet legnagyobb sikerű, milliós példányszámban elkelt szóló felvétele, amely gyönyörű dallamaival, zsongító harmóniáival, bensőséges hangvételével ejti rabul a hallgatót.

7. Jaco Pastorius: Jaco Pastorius (1976)

Pastorius az, aki nélkül nagyon sok minden nem létezne a mai jazzben, hiszen ő találta meg igazán a basszusgitár helyét ebben a zenében. Az erős R&B gyökerekkel rendelkező, groove-orientált basszusgitáros ugyanakkor nemcsak zenei értelemben hozott újításokat a műfajba, hanem a jazz zenészekre nem kifejezetten jellemző, hangsúlyos színpadi jelenlétet is kialakított. Egyetlen szólólemezén minden újítását összegezte, de nem csak a fontossága miatt ajánljuk kezdő jazz-fogyasztóknak ezt az albumot, hanem azért is, mert

el fogsz csodálkozni, mennyi mindent el lehet játszani egy basszusgitáron.

8. Esperanza Spalding: Esperanza (2008)

Aki még nem hallotta a fiatal bőgős és énekes Esperanza Spalding nevét, az valamiről nagyon lemaradt. Nemcsak arról a temérdek bájról és muzikalitásról, ami az előadásmódját áthatja, hanem egy kiváló zeneszerzőről is.

Az Esperanza a debütáló lemeze volt és ennek megfelelően volt rajta minden: szuper sztenderd-feldolgozás, saját kompozíciók saját szöveggel, vokális és tisztán instrumentális számok, mindez egy kis könnyűzenei felhanggal. A haladóbb jazz-felhasználóknak erősen ajánljuk többi lemezét is, például a legutóbb limitált példányszámban megjelent Exposure című albumát, aminek megszületését a kezdeti ötletektől a számok rögzítésig a Facebookon közvetítették élőben.

9. Robert Glasper Experiment: Black Radio (2012)

Nem maradhat ki ebből a listából a jazz-zongorista/hip-hop producer Robert Glasper, akinek a tengerentúlon és már Európában is sikerült áttörnie azt a falat, ami az utóbbi időben nőtt a jazz és a szélesebb közönség közé.

Black Radio egy régebbi, 2012-s albuma, amivel Grammy díjat nyert – R&B kategóriában. A lemez címe arra a fekete dobozra utal, ami rögízti egy adott kor állapotát, ez esetben a zenéjén keresztül. És tényleg, ebben a lemezben rengeteg minden benne van a fekete zenei hagyomány szerteágazó stílusai közül: megtalálható benne Charlie Parker bebopja, John Coltrane hard bopja, Herbie Hancock straight-aheadje, a new school hip-hop, a neo soul és a kortárs R&B egyaránt. 

10. Tigran Hamasyan:  Shadow Theater (2013)

Az örmény zongorista azoknak fog kellemes meglepetést okozni, akik szeretik a népzenei hangzásokat, de azoknak is tetszhet, akik metálzene rajongók.

Tigran Hamasyan ugyanis szülőföldje, Örményország örökségét veszi alapul szerzeményei dallam-, ritmus- és frazírvilágánál, de akkor is, amikor éppen énekel egy anyjától tanult altatót. Azt pedig nem tudja és nem is akarja letagadni, hogy tinédszerkorában rockzenéken nőtt fel. Így jönnek létre azok a kontrasztok a zenéjében, amikor a finom zongoraszólók zúzós rockzenei groovokba váltanak át. Katartikus.