Dezső

„Mint egy gyerek, felfedezni”

2018.05.09. 08:53

Programkereső

A kvintetté bővült Cimbiózis zenekar május 10-én a Fonó Budai Zeneházban, június 8-án pedig a Magyar Rádió Márványtermében mutatja be Lux et umbra című új lemezét. Lukács Mikós zeneszerző-cimbalomművészt és Klenyán Csaba klarinétművészt kérdeztük a felfedezésekkel teli közös munkáról.

- Miklós, korábban azt nyilatkoztad, hogy a zenekar neve, a Cimbiózis arra a szimbiózisra utal, ami Baló István dobos, Orbán György bőgős és közötted kialakult az évek során. Most, hogy két új taggal bővült a formáció, mennyire sikerült szimbiózisba kerülnötök?

Lukács Miklós: A két új zenészünk,Klenyán Csaba (klarinét) és Jankó Attila (fagott) szerves részei voltak a zene létrejöttének, tehát jóval több az ő szerepük, mintha csak vendégek volnának. Velük egy új formáció született meg, a Cimbiózis Quintet, és a lemezkészítéssel is addig vártunk, amíg teljesen egymásra hangolódtunk. A közönség általuk kap egy kis stíluskitekintést, az improvizáció során pedig egy még gazdagabb világába nyerhetnek betekintést.

Cimbiózis
Cimbiózis
Fotó: Kondella Misi Photography

- Már a zeneszerzésnek is azzal a szándékkal vágtál neki, hogy ezúttal nem annyira jazz, mint inkább komolyzenei kompozíciókat fogsz papírra vetni?

LM: A XX. század eleji klasszikus zene inspirált, de ez nem volt ilyen tudatos. Amikor elkezdtem komponálni, akkor próbáltam kiüríteni a bennem élő sémákat, és mint egy gyerek, felfedezni a lehetőségeket.

A profi zeneszerzők írják a darabot, az amatőrök pedig hagyják, hogy a darab írja őket. Én az amatőrök közé tartozom.

Tudtam, hogy milyen zenészekre és hangszerekre írok, és komponálás közben már az improvizáció lehetőségeit is elgondoltam: tudtam azt, hogy az adott helyen ki fog improvizálni, mivel ez a zenei folyamat őt kívánja. Bár ezen a lemezen több megírt rész van, mint az eddigi Cimbiózis-albumokon, a rögzített struktúrák csak eszközök ahhoz, hogy a közös irányt megtaláljuk. Az az érdekes, hogy ebből hova lyukadunk ki. Itt mindenki főszereplő, egy egységes kamarazenélést hallhatunk.

- Csaba, te alapvetően a komolyzenei színtérről érkeztél. Miben hozott újat számodra az jazz-zenészekkel való közös munka?

Klenyán Csaba: Szabad zenei improvizációval évek óta foglalkozom, tehát ez a része már ismerős volt számomra. Viszont mindig szerettem volna egy olyan csapatot, ahol az improvizáció keretek közé van foglalva; a teljes szabadság önmagában nem szabadság, akkor tudjuk értékelni, ha vannak kötöttségek is. Itt inkább a karakter megtalálása jelentett kihívást, tehát hogy nem lehet üresen puffogtatni a patront, elővenni a meglévő paneleket, hanem valóban jelen kellett lenni a zenében. Nekem lételemem a zenében való jelenlét, tehát ez óriási örömmel töltött el.

Számomra az a fajta mélység volt új tapasztalat, ahova ezzel a felvétellel eljutottunk, és amire rendkívül büszke vagyok.

- És hogyan élted meg azt a szerepet, amiben egyszerre voltál alkotó és előadó? Mennyire érzed sajátodénak a zenét?

KCS: Nagyon a sajátomnak érzem. Itt öten közösen hozunk létre valamit akkor is, ha Mikinek komoly elképzelése volt arról, hogy milyen jellegű improvizációt szeretne hallani. Ez befolyásolta a zenei karaktert, de ezen belül teljes szabadságunk volt. Úgy gondolom, ez az, amire a közönség is kíváncsi egy improvizációs koncerten: mi történik a megfogható elemeken, a rögzített kompozíción túl?

- Mire utal a lemez címe, a Lux et umbra, vagyis Fény és árnyék?

LM: Az életünk minden területén jelen van ez a kettősség, és én ezt szerettem volna ábrázolni.

Mi nem csak szép zenét szeretnénk mutatni, hanem azt is, hogy sokszor nem érezzük a célt, nem látjuk a fényt.

Az utolsó kompozíció, a Calm például nem ér véget. Ezzel a számmal felteszem a kérdést, hogy akkor most merre tovább? Mindenki, aki érzékeny erre a zenére, maga dönti majd el, hogy merre tovább. Én nagyon örültem annak, amikor már én is kívülállóként tudtam hallgatni a darabot, és amikor vége lett a Calmnak, még vagy 15-20 másodpercig ott maradtam, mert bennem is elindított egy folyamatot.

- Nem tudathasadásos állapot egyszerre benne lenni, és kívülállóként elhelyezkedni a saját zenétekhez képest?

LM: Én mindig azt a fajta zenélést szerettem, amiben én, mint ember csupán eszköz vagyok. Ha saját zenét játszok, akkor is mindig kívülről hallgatom. Vannak pillanatok, amit egyszerre megérzünk és ezekben a helyzetekben mindenki kívülálló egy picit. Mindig az új utak, az új lehetőségek keresése fontos.

Míg a klasszikus zenében a zeneszerző iránti hűség miatt inkább előadóként vagyunk jelen, addig itt teremtőként.

Érdekes, hogy a cigányzenészeknek micsoda szavuk van az improvizációra. Ők azt mondják erre, hogy teremtenek: „Teremtsél ott valamit!” Egyszerűen hangzik, de ebben benne van az, hogy nem csak úgy játszogatsz, hanem ott valami életre kel.

KCS: Ez egy ősi helyzet: a hagyományos közösségekben is voltak varázslók, akik önmagukból hozta létre valamit a közösség javára. Itt ugyanazt a szerepet tölti be a muzsika. A klasszikus zenében, ahol az ember interpretál, rengeteg szabályt kell betartani, amellett pedig már nehezebb az embernek a személyiségét is hozzátenni. Itt viszont rengeteg dolgot lehet létrehozni.

Kívül vagy a zenén, de csak azért, hogy nagyon mélyre lemehess, és valami ősit kreálj magad és a közönség számára.

Ugyanakkor annál nagyobb ajándék nincs, hogy adott egy kölcsönös bizalom, és bármit csinálsz, nem tudsz hibázni, hiszen ott rád van szükség, a te világodra, a te mesédre.

- Mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit újdonságként hozott az életetekbe ez a közös lemez, és ennek az elkészülési folyamata?

LM: Bennem a bizalom és a kockázat fontosságát erősítette. Az improvizáció mindig kockázattal jár, ez szükséges is, viszont ehhez kellenek olyan partnerek, akikkel kölcsönös bizalom van. Tudom azt, hogy ha mélybe esek, kihúznak, vagy együtt esünk a kútba. Tehát olyan széles skálát kell bejárnunk, ahol

a hangok csak eszközök arra, hogy a saját lelkedet felfedezd.

KCS: Ha egy koncert után nem érzem azt, hogy kimerültem, de legalább háromszor annyira feltöltődtem, akkor nem éltem meg. Az Opus Jazz Clubban tartott elő-lemezbemutató után én a fellegekben jártam. Olyan energiabombát kaptam vissza a közönségtől, ami megfoghatatlan. A párom azt mondta, hogy ő még ilyen felszabadultnak soha nem látott, pedig engem nem lehet azzal vádolni, hogy gátlásos és görcsös lennék a színpadon.

Azt éreztem, hogy kapkodom a levegőt és boldog vagyok.