Egészen egyedi alakja a jazztörténetnek Chet Baker, akinek hatása mind a mai napig messze túlmutat az elkötelezett rajongók generációkon átívelő táborán. Halála csak betetőzését jelentette annak a legendának, amely már életében köré szövődött. Tragikus és bizarr módon halt meg 1988. május 13-án: kiesett az amsterdami szállodai szobája (Hotel Prins Hendrik, Room 210, azóta Chet Baker nevét viseli) ablakából, két emelettel lejjebb egy betonpózna szélébe verte a tarkóját, azonnal szörnyethalt. Mivel aznap is este is fel kellett volna lépnie, muzsikustársai és a koncertrendezők kezdték keresni, de a készenléti szolgálatok nem nagyon foglalkoztak vele. Alig akarták elhinni, hogy híres ember az áldozat - ők csak egy narkóst láttak benne. Abban az időben, ebben a városban egy ilyen sorsban nem volt szinte semmi rendkívüli. Nem lehetett öngyilkosság: a második emelet alacsony magassága, a búcsúlevél teljes hiánya ezt kizárja. Baker testében viszont heroint, szobájában kokaint találtak. Halálának körülményei azért maradtak mégis rejtélyesek és táplálták a legendát tovább, mert nem volt tanú, csak a szállodából figyeltek fel a mozdulatlan testre.

Ráadásul sokak szerint zeneileg ekkor a csúcson volt, '86-87-es felvételei ezt legalább is részben alátámasztják. Mint az az önpusztító művészeknél, halálukat megsejtő váteszeknél máskor is előfordult, könnyen asszociálhatunk élete végének körülményeire saját megnyilvánulásaiból. Rövid önéletrajzi feljegyzéseinek címe: Mintha szárnyam lenne (As Though I Had Wings), már címében is hátborzongató. Szinte palackba zárt üzenetként is értelmezhető az az egész estés dokumentumfilm, amelyet Bruce Weber forgatott róla rövid idővel a halála előtt. Kár, hogy az egyébként divatfotósként dolgozó rendező a Baker-jelenségből a roncsolt, önpusztító művészre fókuszált. Mint Clint Eastwood a Charlie Parkerről szóló, Bird című filmjében, a Let's Get Lost rendezője sem látta a fától az erdőt. Igazság szerint a 34 évesen meghalt Parker és a nála csak kilenc évvel fiatalabb, de 59 évet élt Baker nemzedékében alig találni olyan jazzmuzsikust, akinek a kábítószer ne vált volna végzetessé, legalább egy időre.

Valójában kolosszális jelentőségű életművet hátrahagyott, felbecsülhetetlenül nagy hatású művészekről van szó, akiket nem lehet ebbe az egy narratívába beszorítani. "Chetet egyfajta félmúltként mutatja be (...) semmibe vesz egy 1500 fellépésből és 100 lemezfelvételen való közreműködésből álló termékeny korszakot. Nincs még egy jazz-zenész, akinél a valóság és a róla kialakult kép ilyen távol esik egymástól " - írja a Let's Get Lostról és a '75-ben Európába költözött trombitás amerikai ismertségéről az első Baker-életrajz szerzője, Jeroen de Valk, akinek könyve magyarul is megjelent.

Ha valakit Baker akárcsak olyan szinten érdekel, hogy a My Funny Valentine, a Thrill is Gone vagy néhány más lassú számra felfigyelt az ő előadásában, az könnyen rábukkan azokra a képekre, amelyek egy csapásra szex-szimbólummá emelték a fiatal Bakert, James Dean és Marlon Brando mellé. A Bakerrel egyidős William Claxton fotózta le a trombitást és adott ki a sorozatból sikeres albumot. Baker több képen is második felesége, Halema társaságában látható, az egyik ezek közül lett a My Funny Valentine című (az első ilyen címmel megjelent sorlemeze) borítóképe is.

1955-ben Baker szerepet kapott a Hell's Horizon című, a koreai háborúban játszódó filmben. Öt évvel később pedig lényegében a fürdőkádban játszotta végig az Urlatori alla sbarra című olasz rock and roll történetben rá osztott picike epizódot - mert előző este nagyon kiütötte magát. A főszereplőt Adriano Celentanónak hívják. Baker karrierje ezután futott először zátonyra egy olasz börtönben, a kábítószer miatt.

Baker fiatal helyi csikócsapatok tagja volt még Los Angeles-ben 1952-ben, amikor Charlie Parker egy rövid meghallgatást követően szerződtette egy turnéra. Néhány héten belül az akkor épp Kaliforniába költözött Gerry Mulligannel kezdett dolgozni, és ugyan zeneileg nem teljesen megalapozottan, de valahogy a média és a lemezcégek nagy igyekezetének köszönhetően mégis ekkor terjedt el, hogy ez lesz az új stílus a jazzben, a West Coast. Baker '53-tól kezdett professzionális módon saját zenekara élén játszani és hamar első helyre került a legfontosabb közönség- és kritikusi szavazásokon.

Elterjedt az a vélekedés is a legenda részeként, hogy Baker nem vagy alig olvasott kottát. Azt kell mondanunk, hogy ez tévedés, amennyiben nem minősítjük szándékosnak. Inkább azt lehetne vele kapcsolatban elmondani, hogy nem érdekelte a kotta. Ha próbált, azt mondta társainak, játsszatok, majd bekapcsolódom. Kortársai közül azok is, akik emberileg később távol kerültek tőle, a lehető legnagyobb elismeréssel szóltak kiapadhatatlan eredetiségéről. Ha ráérzett egy témára, akkor rengeteget tudott hozzátenni. Csak közben nem stírölte a kottát. Herbie Hancock is a kreativitásáról legelismerőbb hangon szóló zenészek közé tartozik, csak lényegesen fiatalabb lévén ő még azt is hozzá tette, hogy sokuk szerelmi életében kihagyhatatlanul fontos hangkulisszát alkottak a Baker-lemezek.

Amint korábban beszámoltunk róla, már Baker életében elindult az a folyamat, hogy a popzene is beemelte saját világába kultuszát - elsőként Elvis Costello hívta meg közreműködőnek. A Cool Prince munkacímmel tervezgetett, Bakerről szóló hollywoodi szuperprodukció már biztosan csak terv marad. Ezt az évfordulós megemlékezést sem érdemes másképp lezárni, mint leghíresebb számával, méghozzá a sokak által legjobbnak tartott tokiói koncert egyik részletével.