A Black Radio 2 kapcsán most sem árt leszögezni, hogy bármennyire is nyilvánvalóak az utalások Robert Glasper lemezein az afro-amerikai zenei hagyományra, új (és persze az előző: Black Radio) lemezének címe elsődlegesen arra a fekete dobozra utal, amely megőrzi, konzerválja az üzenetet, dokumentálja a kort, küld egy kapszulát a jövőbe, hogy mi történt, mit gondoltak (zenéltek) akkor, egy adott pillanatban. Glasper megint tanúságát adta, hogy mennyire ki van hegyezve az idő fogalmára, legyen az történelem, korstílus vagy éppen generációs önkifejezés.
Bár Glasperről már volt szó ebben a rovatban (engedtessék meg nekem erre visszautalni, hiszen ez a kis online hasáb januárban betöltette második életévét), de jelentősége a nemzetközi zeneipar felőle nézve azóta is csak nőtt. Kérdezhetnék persze, hogy akkor miért nem kapott még egy jelölést sem most, a Grammy-díjakon, de ennek egyszerű a magyarázata: mivel 2013. október legvégén adták ki az albumot, egy hónappal „lekéste" a tárgyévet, vagyis hogy jelölést kaphasson, és ezáltal részt vehessen a 2014. január végi díjkiosztón. 2015-ben persze még kaphat. De a Robert Glasper Experiment művészi értelemben nem késett le semmit - és nem is sietett el. Én is időben szólok: európai turnéján éppen március idusán érkezik Bécsbe, ha jól tudom, ennél közelebb most nem jön.
Glasper alapállása sokaknak nagyon imponál, de szokták nagyképűnek is tartani, valóban vannak talán ilyen gesztusai, de beszéljünk inkább a spontaneitásáról, az is nagyon ott van. Úgy lehet röviden Glasper felfogását összefoglalni, hogy sutba dobja a hagyományos jazzfelfogást azért, hogy mások (nagyjából a harmincöt alatti generációk) ne dobják sutba az egész jazzt, úgy, ahogy van. Gurítsad!
Ezt akár a Let It Ride című, még Norah Jonest is felvonultató szám címfordításának is értheti az olvasó. A Robert Glasper Experiment kvartett az ének kíséretében, mellesleg visszafogott elektronika-használattal úgy jelenik meg itt, hogy közben Glasper billentyűkön odatesz egy elképesztően nagy alakítást, nem teljes szólót, inkább szólisztikus játékot. Kiderül belőle az is, hogy az új stílusvegyület összeállt, szerves része a jazz is, meg sok minden más. Glasper, akinek lazasága valóban minden képzeletet felülmúl, nem kezdi hosszan törni a fejét, hogy mit fognak szólni, ha valami gyökeresen szokatlan vagy szokásostól eltérő stíluselemet vesz át. A lemez egyébként egy kicsit talán túlságosan sztárparádé jelleget öltött, mert a kvartett ugyan stabil, és a hangszeresek brillíroznak, de majdnem minden számban más előadó, általában énekes és/vagy rapper társul hozzájuk. Persze, ez sem hozza ki a sodrából a zongoristát, aki még azt is keresztül vitte a Blue Note-nál, hogy éppen ennek a számnak a végére odatoldja Wayne Brady telefonüzenetét, egy afféle Így rappeltek ti tirádát (ami valójában a következő szám bevezetője). Lehet, hogy ez nem a való életből vett effektív hangposta volt, de ha nem, akkor is nagyon hihetően utánozza az életet. Mindent szabad, minden kapu nyitva, elsősorban az olyan közreműködőknek hála, mint Snoop Dogg, Emeli Sandé, Lupe Fiasco, Jill Scott, Lala Hathaway - utóbbi gospeles, plugged-in Stevie Wonder-feldolgozása igazi végpont - de innen érdemes újrakezdeni a lemez hallgatását, egyes részleteknek így azért más lesz a jelentősége. Az egyensúly kicsit felborul, a második fele a lemeznek több hagyományosabb, dallamos részt tartalmaz, az első felében nincsen akkora lendület, mint később, néha teljesen kihűl a zene a nagy coolságtól. A lemezbemutató turné kapcsán olvastam olyan koncertkritikát is, ami szerint csak a fényekből derült ki jó néhány embernek a közönségből, hogy ez már nem a soundcheck. Szóval az is nehezen indult.
A Black Radio 2 az én szememben átértékeli az eddigi vitát, hogy jazz-e még, amit hallunk. Olyannyira nyitott és olyannyira szabad, hogy jazz, mert a szellemében az. Különösen, ha még hozzágondoljuk Glasper nyilatkozatait, amelyekben ő annak a keresztes lovagjaként láttatja magát, hogy a jazz a fiatalok szemében megint cool legyen. Mindegy, hogy most számára ezek engedmények a fiatalok ízlésének, vagy pedig a Kis gömböc módjára mindent magába integráló stílusába beépülő elemek. Van egy járulékos tényező is, ami a szememben, vagy inkább a fülemben elfogadhatóbbá teszi Glasperék populáris (zenei) törekvéseit: leginkább a Weather Report korai korszakának és Herbie Hancock néhány, a táncolhatóság ambíciójával elkészült zenéjének környékén eresztik le a horgonyt - én viszont fiatalként éppen akkor szoktam rá végleg ezekre a zenékre. Választottam végül egy számot azért, hogy az olvasó eldönthesse, rászánja-e a figyelmet Robert Glasperre és kísérletező csapatára: egy első hallásra simán „csak" soul-darabot, mert talán ez van leginkább az eredőjében azoknak az irányoknak, amelyekre számítani lehet ezen a lemezen.
hírlevél
