A jazz és blues történetének női szereplőinél furcsa ellentmondásokra bukkanhatunk. A blues műfajában meglepően hamar arattak le babérokat a nők, ugyanakkor sikerükben tagadhatatlanul szerepet játszott az is, hogy sokszor pikáns témákról, szexualitásról énekeltek. Így nehéz eldönteni, hogy a női öntudatra ébredés és emancipáció hírnökeiként üdvözölhetjük őket, vagy pedig a feketéket sújtó fetisizmus és szexizmus tárgyaiként szerepeltek, amennyiben eladható terméknek bizonyultak a testiséggel összefüggő dalaik. De kezdjük az elején!

Mamie Smith And Her Jazz Hounds

Az egész Mamie Smith-szel kezdődött, aki egy véletlen folytán 1920-ban történelmet írt.

A vaudeville-táncosként, majd énekesként indult, harlemi klubokban fellépő Mamie Smith-t a lebetegedett fehér énekesnő, Sophie Tucker helyére hívták be az Okeh Records lemezfelvételére, ahol felénekelte a Crazy Bluest. Ezzel ő lett az első afroamerikai énekes, akinek hangját fonográflemezre rögzítették. A felvétel óriási siker lett, több millió példányban adták el, ami meglepte a lemezkiadókat, akik egyáltalán nem számoltak az afroamerikai közösséggel, mint potenciális zenefogyasztó réteggel. A lemez sikerének hatására megjelent egy új „termék” a piacon: az úgynevezett a race-lemezek (Race Records). Ezeket eleinte kifejezetten a fekete közösség számára kezdték forgalmazni, de 

Ezzel Mamie Smith ajtót nyitott az afroamerikai énekesek előtt, akik között meglepően sok volt a nő: a klasszikus női bluesénekesi érát többek között Ida Cox, Ma Rainey, Bertha Henderson, Alberta Hunter, valamint Bessie Smith neve fémjelzi.

Bessie Smith (Fotó/Forrás: Getty Images)

De mi az oka, hogy a női énekesek ilyen prominens helyet foglaltak el a bluesban?

Ennek szemléltetésére álljon itt példaként Bessie Smith, akit a "blues császárnőjeként" szokás emlegetni. Az ő sikerében nem csak az játszott nagy szerepet, hogy csodálatos kontraalt hangon énekelte meg a legmélyebb nyomort, és hogy hitelesen tolmácsolta a "blues feelinget", miután valóban része volt megaláztatásban, nélkülözésben és szerelmi csalódásokban, amik alkoholfüggőségéhez vezettek. A legnépszerűbb dalai között szerepeltek azok, amikben hol kétértelmű virágnyelven, hol már-már obszcén kifejezésekkel beszélt a szerelemről, ami nem kifejezetten a romantikus szerelmet jelentette. Olvassuk csak el az I need A Little Sugar In My bowl című, 1931-es dal szövegét, amiben meglehetősen pajzán módon keres testi-lelki társat:

"I wished I had some good man, to tell my troubles to
Seem like the whole world's wrong, since my man's been gone
I need a little sugar in my bowl,
I need a little hot dog, on my roll"

Az 1928-as Empty Bed Blues-ban pedig így énekel friss szeretőjéről:

"He's a deep-sea diver, with a stroke that can't go wrong
He can touch the bottom, and his wind holds out so long"

Olykor még direktebben jelent meg a szexualitás a szövegekben: Memphis Minnie Dirthy Mother For You, Maggy Jones Anybody Here Wanna Try My Cabbage, vagy Sippie Wallace I'm A Mighty Tight Woman című dalának már a címe is explicit szexuális tartalmakat sugall. Lucille Bogan Shave 'Em Dry (1935) című dalának szövege pedig olyan obszcénra sikerült, hogy ötven évig ki sem adták. 

A szexuális tematika a férfi bluesénekeseknél is megjelent, jóllehet sokkal metaforikusabban. Hogy megértsük a testiség effajta reprezentációját, egészen a rabszolgafelszabadításig kell visszatekintenünk. Hatalmas reveláció volt ugyanis a szabad párválasztás azok után, hogy a rabszolgatartásban sokszor a fehér tulajdonos választotta ki, hogy ki kivel háljon az optimális utódnemzés érdekében. A '20-as években már a szexuális szuverenitásra is nagyobb tér kínálkozott, a női emancipáció pedig a testi vágyak megélésének igényében és kifejezésében is jelentkezett. Ráadásul a rabszolgaság korára jellemző műfajok – a spirituálék vagy a munkadalok – a közösség szabadság iránti vágyáról szóltak, és nem adtak lehetőséget az egyéni vágyak megéneklésére.

A nők pedig azért is lehettek ebben bátrabbak, mert miközben a spirituálékat egyre inkább kisajátította a patriarchális berendezkedésű egyház, addig a bluesban a női vágyak és minőségek is teret követeltek maguknak.

Ugyanakkor kétségkívül érzékelni ezekben a szövegekben egyfajta tárgyiasítást is. Vannak, akik szerint a fekete bluesénekesnők effajta önreprezentációja – mely során egzotikus, szexuális vágyaktól fűtött nőként ábrázolják magukat – saját önértékelésük hiányáról tanúskodik, ami pedig összefüggésben áll a feketék kizsákmányolásával. Lehet, hogy így van, de az is biztos,

Nem tévedünk tehát nagyot, amikor a háttérben a lemezkiadók manipulációját sejtjük, akik Bessie Smith esetében is kiaknázták a saját szenvedéseiről éneklő – és ezáltal a nagyszámú fekete közösséget képviselő – énekesnőben rejlő potenciált, aki nőként, ráadásul fekete nőként nem tudta kellőképpen képviselni saját érdekeit. Fontos látni, hogy ezeknek a fekete bluesénekesnőknek a sikere addig tartott, amíg a színpadon voltak. Ahogy lejöttek onnan, társadalmi státuszuk is visszazuhant. Bessie Smith halála ebből a szempontból szimbolikus: 1937-ben autóbalesetet szenvedett, amiben súlyosan megsérült. A mentő egy közeli kórházba szállította őt, de a kórház csak fehérek számára volt fenntartva, mire pedig egy másik kórházba értek, annyi vért veszített, hogy már nem lehetett megoperálni.

(A címlapképen Bessie Smith)