„A brazil zenével nőttem fel”

Snétbergernek jelenleg is hét önálló lemeze érhető el az európai jazz egyik fellegvárának számító Enja Records honlapján, legutóbbi koncertjei közül pedig szívesen gondol vissza arra, amelyiken Bobby McFerrinnel zenélt közösen. Saját triójának lemezét, a Nomádot – Arild Andersen bőgős és Paolo Vinaccia közreműködésével – november közepén mutatta be a Művészetek Palotájában, ennek próbáin adott exkluzív interjút a Fidelio számára. A művésszel H. Magyar Kornél beszélgetett.

- Először is szeretettel gratulálok egész eddigi életművéhez, külföldi sikereihez és ahhoz, hogy neve immár évek óta összekapcsolódik az egyik legrangosabb kortárs zenei kiadóéval, az Enjával.

- Köszönöm. Igazság szerint az Enjával való kapcsolatom meglehetősen laza, ha „hivatalosan” nézzük a dolgot: nincsen állandó szerződésem, viszont régi jó barátság köt Matthias Winckelmanhoz, az Enja első emberéhez. Ha új lemez jelenik meg, az nem hosszú távú tervezés eredménye – egyszerűen összegyűlik 60-70 percnyi friss zene a fejemben, az ötleteket bemutatom Winckelmannak, és megbeszéljük a lemezfelvétel, valamint a megjelenés lehetőségeit.

- A előző lemezben, amelyen közreműködött, rögtön az első pillantásra nyugtalanított a címe.

- A Joyosára gondol?

- Igen, arra, de mit is jelent ez a cím, és hogy is kell pontosan kiejteni?

- A „Dzsojószá” Arild Andersen egyik szerzeménye, a név egy spanyolországi kisváros neve – ez egy spanyol ihletésű dallam. Ezen a lemezen még a mostanihoz képest régi kvartett tagjai, Markus Stockhausen és Patrice Héral is játszottak.

- Hogyan írná le a legújabb lemezt azok számára, akik a Joyosát ismerik, de a Nomadot még nem hallották?

- A Joyosára az akkori felállás minden tagja írt egy vagy két számot. Ennek megfelelően a lemez sokszínű lett, tükrözi a zenekar valamennyi tagjának vonzódásait, zenei világát. A Nomad című új album egyik különlegessége, hogy kvartett helyett most triófelállásban játszunk. Arild és én egy olasz ütőhangszeressel, Paolo Vinacciával játszottuk fel a számokat, és koncertezni is vele járunk. Fontos viszont, hogy a zenekaron belül nincs sorrend, három egyenrangú szólista van, ami nagy szerencse, hiszen eléggé ritkán tud együttműködni három autonóm, önálló hangszeres. Ez nem csak a koncerteken fontos, hanem a kompozíciókban is megmutatkozik. Mindhárman nagyon keményen részt vettünk a munkában. Paolo és Arild fontos szerepet vállaltak az alkotói folyamatban: mindig hallgatok a véleményükre, és meg tudnak győzni arról, ha valahol korrekcióra szorul a kompozíció.

- Ugyanakkor a zenekar neve Snétberger Trió, ami arra enged következtetni, hogy ezúttal ön a művészeti vezető.

- Igen, tényleg az én nevemet viseli a trió, de ez nem a munkára utal, hiszen az közös, ahogy az előbb is mondtam. Inkább azt jelenti, hogy a mostani lemez stílusa leginkább az én ízlésemet tükrözi, míg a Joyosa ennél sokkal szerteágazóbb volt.

- Mostanában nagyon sok olasz ütőhangszeresről hallani felénk is – Carlo Rizzo Horváth Kornéllal játszik együtt, ön pedig Paolo Vinacciát mutatja be a magyar közönségnek. Mi a jellegzetessége az olasz ütősöknek?

- Paolót teljesen véletlenül ismertem meg, Arild mutatott be neki. Fontos, hogy már huszonöt éve Norvégiában él és dolgozik, nagyon sok skandináv zenésszel játszott együtt, például Palle Mikkelborggal, Terje Rypdallal, Nils Petter Molvaerrel. Paolóban azt kedvelem igazán, hogy nagyon aktívan képes dallamban, harmóniában gondolkodni – talán ez az, amihez az kell, hogy Olaszországban szülessen az ember… Kevés ilyen dobos van, aki zenében, dalban gondolkodik, aki maga is zenél a dobokon, és nem csupán a ritmusvázat biztosítja.

v- A legutóbbi szólókoncertjén a Zeneakadémián nagyon tetszett, ahogy hüvelykujjal pengette a hangszerét – nagyon hasonlított a hangzása a közel-keleti lantéhoz, az oudéhoz. Akkor arra tippeltem, nagyon jóban lehet egy másik nagy „Enjás” zenésszel, Rabih Abou-Khalillal…

- Aki alaposabban figyeli a pályámat, annak már régebb óta ismerős lehet ez a stílus. Keveset foglalkoztam az ouddal, bár nagyon szeretem hallgatni, mégsem tanulmányoztam mélyebben. Sokkal inkább ámulatba ejtett az indiai zene – még a Trio Standhal idejében foglalkoztam vele, és egy turné során el is jutottunk Indiába. Nagyon meghatott az a fajta zeneszemlélet, de akkor már nem akartam hangszert váltani, ezért aztán a gitáron próbáltam elérni olyan hangokat, olyan stílust, amely egyébként az érintő nélküli pengetősök sajátja. Mindezek a folyamatok azonban sokkal inkább tudat alatt alakultak ki bennem és a játékomban, semmiképpen nem irányítottan. Hasonló a helyzet a flamencóval is. Sokan mondják, hogy vannak flamenco-motívumok abban, amit játszom. Igazi flamencót soha az életben sem játszottam, mert nem tudok játszani. A flamencót gyerekkorban kell elkezdeni tanulni, hiszen a benne rejlő érzést kell megragadni, amit igazán csak úgy tanulhat meg az ember, ahogyan az anyanyelvét. Ilyen értelemben a cigányzene is hasonló – így aztán nem nagyon tudja más játszani, csak az a cigányzenész, aki ebbe az életérzésbe nőtt bele. A brazil zenét viszont nagyon szeretem, és arra igaz is, hogy szinte azzal nőttem fel. Ez – azt hiszem – hallható is a játékomon. Egberto Gismonti volt az egyik legnagyobb példaképem. Ő az első művész, aki hihetetlen újszerű módon közelítette meg a brazil nemzeti műfajokat.

- Ma már Önt is sokan úgy emlegetik, mint aki iskolát teremtett. Sokan utánozzák is az Ön stílusát…

- Örülök neki, jólesik… persze én is kerestem a példaképeimet, amikor elkezdtem zenélni. Másrészt aggodalommal figyelem a mai folyamatokat. A mostani fiatal zenészek közül sokan úgy játszanak, mintha könyvből zenélnének – tökéletesen megtanulják a tananyagot, tehetségesek is, de az egyéni hangzás a legtöbbjükből hiányzik. Sokan azzal keresik a kenyerüket, hogy a nagy elődök stílusát utánozzák.

- Ez talán inkább egy nagyon hosszú fejlődési folyamat része…

- Lehet, de nem jó, ha olyan zenész kap komoly színpadi meghívásokat, akinek a kibontakozása még folyamatban van. Sokak pályája túl korán kezdődik, így nagy a korai kiégés veszélye is. Ha az ember eljut egy bizonyos szintre, és mást keres, a saját hangját akarja, akkor egyszerűen el kell szakadni a példaképektől – ez talán fájdalmas és nehéz feladat, de onnantól kezdve csak egyetlen dologgal szabad foglalkozni: sokat kell játszani, és gyakorolni, kutatni az utakat. A többi lényegtelenné válik.

- A Trio Stendhal, amelyet Ön is említett az imént, sokak számára az első olyan zenekar, amelyben megismerhették játékát. A mai kritikusok is korszakalkotó együttesként méltatják az akkori triót, amelyet Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal együtt alakítottak. Ehhez képest meglepő, hogy ez a formáció egyik jelenlegi életrajzában sem szerepel. Talán nem büszke a nemzetközi pálya itthoni előzményeire?

- A magyar jazzben valóban nagyon fontos szerepet játszott a Trio Stendhal, külföldön viszont sajnos nem ismerték ezt a zenekart. Próbáltuk ugyan bevezetni az európai koncerttermekbe, lemezboltokba, de igazi eredményeket nem sikerült elérni. Akkoriban még sok zenész is idegenkedett attól, amit játszottunk, jóllehet a közönség teljesen a csodájára járt, nagyon emlékezetes koncertjeink voltak. A Trio Stendhal nagyon értékes és jó korszak volt az életemben, ám ez a korszak sok évvel ezelőtt végérvényesen lezárult. Ez szerintem így természetes szerintem, ma már kevésbé foglalkoztat a múlt, mint az előttem álló kihívások – például az, hogy nemsokára valószínűleg újra Bobby McFerrinnel fogok együtt zenélni, és általában keresem a további fejlődési utakat.

NÉVJEGY
Snétberger Ferenc 1957-ben született Salgótarjánban, de 1988 óta Berlinben él. A szinti roma családból származó muzsikus gyermekkorában kezdett cigány népzenét játszani gitáron, tizenévesen klasszikus gitárt tanult, majd a Liszt Ferenc Zeneakadémián jazzgitár tanulmányokat folytatott. Időközben pedig a brazil játéktechnikával is megismerkedett, illetve rövid ideig tanulmányozta az észak-indiai klasszikus zenét. Snétberger aktív koncertező és lemezkiadó művész, termékeny zeneszerző, akinek számos film- és színházi zene is kapcsolódik a nevéhez. Pályafutása során eddig fellépett Európa szinte valamennyi országában, Japánban és Indiában. Első jelentős sikereket elért hazai kamarazenei formációja a Trio Stendhal volt: Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal együtt két lemezt jelentettek meg a ’90-es évek első felében. Az In Memory Of My People Snétberger első gitárra és zenekarra komponált műve 1995-ben, a holokauszt lezárultának ötvenedik évfordulójára íródott. Háromtételes Concerto gitárra és zenekarra című darabjának vázlatosan megírt szólórésze lehetőséget ad a szabad improvizációra klasszikus zenei keretek közt is. A mű lemezfelvételén a Liszt Ferenc Kamarazenekar közreműködik. Snétberger zenéjének alapvető eleme, az improvizáció eddigi valamennyi eddigi formációjának munkájában szerepet játszott – így a Markus Stockhausennel trombitavirtuózzal létrehozott duójában, a szintén Stockhausennel, Arild Andersennel és Patrice Hérállal közös kvartettben, illetve a most bemutatott Snétberger trióban is, amelynek mindhárom tagja kiváló rögtönzőművész. Snétberger Ferenc idén augusztusban közös koncertet adott az Bobby McFerrinnel énekvirtuózzal a Veszprémi Nyári Fesztivál keretében. Munkásságáért 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2005-ben Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki. Snétberger Ferenc 2002 óta szülővárosának, Salgótarjánnak díszpolgára.

Kedvenc film: Pedro Almodovar filmjei
Kedvenc zenész: Egberto Gismonti, Glenn Gould, Schiff András
Kedvenc könyv: Salinger: Zabhegyező
Pihenés, hobbi: főzés, olasz konyha
Kedvenc úti cél: a francia tengerpart rejtett zugai