Bori Viktor:

„Ha jobban végiggondolom, legfőképpen azért a különleges képességéért tartottam mindig is elsőszámú példaképemnek Chick Coreát, ahogy a zenét egészében kontrolálja bármelyik projektjét is nézzük és Veszprémben a Freedom Bandben nem ez történt, ami igen meglepett, viszont ő láthatóan rendkívül felszabadult volt és egyáltalán nem bánta ezt. Szinte kívülállóként hallgatta látható élvezettel McBride egyszemélyes bőgőprodukcióját vagy a nagy „kisöreg" dobshow-ját. És a ráadásban hagyta - amit még soha nem láttam tőle - hogy teljesen átvegye Kenny Garrett az irányítást. Egyszerűen élvezi ezeknek a partnereknek  a társaságát, mindenesetre nekem a tavaly őszi triókoncert Stanley Clarke-kal és Lenny White-tal sokkal inkább bejött, attól függetlenül, hogy végig szótlan maradt, de magából sokkal többet adott."

Szabó Dániel:

„Három héttel korábban is láttam őket Montreux-ben, de ez a koncert jobban tetszett, mert közben jobban összeérett a produkció. Másrészt általános tapasztalatom, hogy Magyarországon van valami a levegőben, amiért az amerikai zenészek kijátsszák magukat, ahogy Roy Haynes az utolsó egyharmadban, amikor a végén énekelt, táncolt örömében. Haynes személye azt a jazz tradíciót jelenti, amivel már ritkán lehet csak találkozni, már nem élnek a nagy öregek. Persze vannak méltó utódok, mint például Brian Blade, de a kortárs jazzben kevesebb az őserő, mint Haynesből vagy Elvin Jonesból áradt. Ott voltam Haynes londoni, 75. születésnapi koncertjén is, már akkor is alig hittem, hogy ilyen energiákra képes. Garretten és McBride-on pedig látszott a veteránnak kijáró tisztelet, ahogy Haynest szeretettel átkarolták.

Coreában is a tiszteleletet és leborulást láttam, benne is megvan ez a természetesség, az ősi energiák mindent elsöprő ereje. Fajsúlyos jazzprodukciót hallottunk a részéről. Nála minden a helyén van, az arranzsok is, de ritmikailag annyira kézben tartja az egész zenekart, hogy ez az egyik fő erénye. Másrészt lenyűgöz, hogy hányféle projektet futtat egyszerre, fiatal kora óta, amióta elhatározta, hogy nem akar az unalom csapdájába esni. Corea játéka változott, puhább lett, és amit nyíltan vállal, odafigyel a fiatalokra, nyitott, pozitív, befogadó ember; például Mehldauról kedvezően nyilatkozott. A Freedom Band szerintem azért alakult, hogy a kötött formákban, sztenderdekben szabad szólókat, nagy teret adhassanak maguknak. Sok bőgőszóló volt, kötetlen párbeszédek voltak. Lehet, hogy például Wayne Shorter kvartettje még szabadabb, vagy korszerűbb, de Coreáék a sztenderdek minden lehetőségét kihasználták. A második számot bevezető Bartók hommage fénypontja volt zongorázásának, fantasztikusan egyéni szóló hangszereléseket, csodálatos akkordokat, elbűvölő szólamvezetést hallottunk. A ráadás előtti, a zárószám pedig, ha koncertlemezt fognak kiadni, jó eséllyel a Veszprémben elhangzott formában kerül a lemezre, olyan tökéletesen sikerült."