Lester Young 1959 márciusában, egy masszívan végigivott európai turnét követően halt meg, alig néhány órával azután, hogy a gépe landolt New Yorkban. Young, vagy ahogy Billie Holiday nevezte, Prez, egyike a jazz legkülönlegesebb és legfontosabb alakjainak.
A harmincas évek második felében feltűnt tenorszaxofonos játékának jellegzetes fanyarsága, látszólagos nemtörődömsége, hanyagul odavetett melódiái a maga idejében léptek túl a swingen, és mutattak előre a bebop felé.
Young azonban nem csak a rendkívül modernnek tetsző játékával volt hatással a kortársaira és az utókorra. Vele kapcsolatban mindenekelőtt az attitűdöt szokás felhozni, aminek a játékstílusa csupán az egyik sarkalatos pontja, de legalább ennyire fontos az introvertált, hűvös személyisége, az általa kifejlesztett szleng, valamint a jellegzetes lapított filckalap (ekkoriban a jazz-zenészek az öltözködésben is versengtek egymással).
Lester Young az egyik összekötő kapocs a swing és a modern jazz között.
Charles Mingus nem sokkal Young halála után vonult stúdióba, hogy felvegye a Mingus Ah Um című albumát. A lemez egyike Mingus összefoglaló jellegű, definitív albumainak. 1959 több szempontból is különleges év a jazz történetében. Ekkor jelenik meg Miles Davis modális alapvetése (A Kind of Blue), de Coltrane túladagolt bebopja (Giant Steps) is a kanyarban van már, akárcsak a free jazz. Az örökös kívülálló Mingus eközben – helyenként visszanyúlva a jazz kezdeteihez – felrajzolta a műfaj legújabb tendenciáinak gyökereit. A Mingus Ah Um dalainak többsége tekinthető egyfajta tiszteletadásnak, mások (Fables of Faubus) hangokból szőtt középső ujjnak, a zenei anyag legfőbb összetartó erejét pedig a blues jelenti, de helyenként megjelenik a kollektív improvizáció is, bár nem olyan hangsúlyosan, mint az egy évvel később megjelent Blues & Roots lemezen.
Az album második dala, a Goodbye Pork Pie Hat Lester Young emlékének szól. A cím utalás Young emblematikus kalapjára, a dal pedig egy jellegzetes tizenkét ütemes blues, aminek a főtémáját két tenorszaxofon (Booker Ervin, John Handy) játssza uniszónóban, majd Handy keveredik élete egyik szólójába a téma visszatérése előtt.
A dalhoz Mingus többször hozzányúlt még (Mingus, Mingus, Mingus, Mingus, Mingus; Three or Four Shades of The Blues), akárcsak más jazz-zenészek. Az elsőre legalábbis ijesztően experimentálisnak tűnő Rahsaan Roland Kirk volt az első, aki szöveget is írt hozzá.
A hetvenes évek második felében aztán a kanadai énekes-dalszerző, Joni Mitchell kezdett egy projektbe válogatott jazz-zenészekkel, hogy formát adjon a daloknak, amiket Mingus írt a számára.
A korai sessionök nem működtek, majd Mitchell megszerezte a Weather Report zenészeit (Joe Zawinul kivételével, az ő helyén Herbie Hancock játszott) és Mingus figyelő tekintetétől kísérve elkezdték felvenni a lemezt, ami végül a Mingus címet kapta. Meglehetősen fura, helyenként vázlatosnak, befejezetlennek tűnő album, nem tiszteletadásnak, búcsúnak készült, Mingus 1979 januárjában bekövetkezett halála (a nemrég elhunyt Stephen Hawkinghoz hasonlóan ALS-ben szenvedett) azonban az egész projekt utóéletét eltérítette. A lemezen végig jelenlévő groteszk játékosság nyomtalanul tűnik el a záró Goodbye Pork Pie Hatben. A darab különlegessége, hogy Mitchell nem csak a témához, de John Handy tenorszólójához is írt szöveget, azt is elénekli. Az eredetileg Lester Young emlékére írt dalt immár Charles Mingus emlékére.
A Goodbye Park Pie Hat utóélete különleges. Mitchell mellett más kvázi-pop zenészek is feldolgozták, azonban az ő verziójához hasonlóan egyikük sem formált belőle popdalt. Jeff Beck, Andy Summers (Police), Derek Sherinian (ex-Dream Theather) verziói Mitchelléhez hasonlóan leginkább egyfajta crossovernek tekinthetők, némileg hasonlóan ahhoz, ahogy Lester Young vert hidat a swing és bebop közé, vagy, ahogy Charles Mingus egyesítette a zenéjében a jazz különböző irányzatait.