- Amikor hallgattam a zenédet, az volt a benyomásom, hogy ez egy nagyon meditatív zene. Számodra mennyire fontos a zenének a spirituális aspektusa? Mennyire érdekelt a rágák filozófiai háttere, amikor indiai zenét tanultál?
- Nagyon meghatározó volt. Az indiai zenében először éppen annak spirituális minősége fogott meg.
Akkor már egy ideje játszottam jazzt, de éreztem, hogy hiányzik valami.
Amikor meghallottam az indiai zene soundját, akkor felismertem, hogy ez hiányzott számomra a jazzből. Amikor a mesteremmel, Pt. Hariprasad Chaurasia legendás indiai bansuri művésszel dolgoztam, minden alkalom olyan volt, mint egy meditáció. Az indiai zenészek a földre terített szőnyegen ülve zenélnek, és az egész együttlétnek van egyfajta mágiája, szertartásossága. Azóta is úgy érzem, hogy ez lenne a legideálisabb környezet a zenéléshez. Spirituális töltet nélkül számomra nem is létezik zene.
Oded Tzur (Fotó/Forrás: Adrien H. Tillmann)
- A jazztörténetben volt már egy óriás, aki mélyen inspirálódott az indiai zenéből: John Coltrane, akinek Lonnie's Lament című szerzeményét a Translator's Note című albumodon fel is dolgoztad. Hogyan kapcsolódsz hozzá?
Kapcsolódó
Mi köze van a buddhizmusnak a jazzhez?
John Coltrane, Herbie Hancock, Wayne Shorter, Sonny Rollins – csak néhány név a jazz legnagyobbjai közül, akik a buddhizmus alaptéziseit a magukénak vallották, vallják. De mi köze van a két dolognak egymáshoz?
- Igen, Coltrane nagy elkötelezettje volt az indiai zenének, Ravi Shankar híres szitárművésztől is tanult.
Pont ez az, amiért meg vagyok lepődve, amikor azt kérdezik tőlem, jazz-zenész létemre hogyan jutott eszembe indiai zenével foglalkozni. Ha visszanézünk a jazz történetére, és különösen arra, amit Coltrane csinált, láthatjuk, hogy ez az irány már rég megalapozott.
Coltrane sajnos korán bekövetkezett halála miatt nem tudott már igazán elmélyülni az indiai zene tanulmányozásában, ezért is tartom fontosnak, hogy az általa kijelölt útra odafigyeljünk. Szóval Coltrane jelentette számomra a legfőbb inspirációt.
Oded Tzur (Fotó/Forrás: Petneki Ábel)
- Te egy egész technikát alakítottál ki tíz évig tartó tanulmányaid alatt az indiai és a nyugati zene ötvözésére: a Middle Path technikát. Miben áll ennek lényege?
- Amikor elkezdtem indiai zenét tanulni szaxofonon, először a spirituális töltete fogott meg. Akkor még nem igazán érdekelt a „hangok közötti hangok” keresése. De ahogy fokozatosan elmélyültem ebben a zenében, felismertem, hogy ezek a csúszások, amiket ők használnak, és amit mi mikrotonalitásnak hívunk, nagyon fontos részét képezik a zenéjüknek.
Tulajdonképpen fontosabb számukra a hangok között megtett út, mint maguk a hangok.
Ezért kezdtem el kifejleszteni ezt a technikát a szaxofonon, ami nem volt egyszerű, mivel a szaxofonon a billentyűket vagy lefogod, vagy nem. A Middle Path technika lényege több billentyű egyidejű lefogásában, érzékeny kombinációjában rejlik. Ez eredményezi azt a hatást, mintha finoman átsiklanánk egyik hangról a másikra.
- Nem lett volna egyszerűbb magát a hangszert átalakítani?
- Dehogynem. Az sokkal-sokkal egyszerűbb lett volna. (nevet) De én soha nem voltam a könnyebb utak híve, ami persze néha nehezebbé, de mégis izgalmasabbá teszi az életet.
Ha meghallgatsz egy klasszikus szaxofonost, majd Lester Youngot, azután pedig Coltrane-t, vagy Charlie Parkert, rájössz, hogy rengeteg féle soundot elő lehet állítani a hangszeren.
Ezért úgy gondoltam, hogy annak a hangzásminőségnek is van létjogosultsága a szaxofonon, amire én törekszem.
- A második albumodnak címe Translator's Note. Mire utal ez: ki a fordító és mit kell lefordítania?
- Ez két dolgot jelent. Az egyik a zenére vonatkozik: ma egy olyan világban élünk, ahol rengeteg féle zenével vagyunk körülvéve a rádió által, és bármilyen zene hozzáférhető a youtube-on. A régi időkben – akár csak száz éve – ez még nem volt így. Ha Budapesten éltél, vagy New Yorkban, más volt az az egy, maximum két zenei nyelv, ami körülvett. Ez volt a te zenei környezeted, zenei nyelved. Ez megváltozott.
A kérdésem az, hogy hogyan lehet értelmet adni ennek a rengetegféle zenének?
Vannak, akik fogják a különböző zenék elemeit, és egyszerűen csak összemixelik azokat – de az nem szervesül. Szerintem ahhoz, hogy valami mélyebb zenét hozz létre, több idő szükséges. Mert egy nyugat-afrikai ember másképp fog táncolni egy kínai népzenére, mint egy kínai ember. Tehát le kell fordítani a zenét, hogy igazán hozzáférhess.
Ugyanakkor, ha éveket töltesz egy idegen kultúra zenéjének tanulmányozásával, rá fogsz jönni, hogy a zenék az alapok szintjén megegyeznek.
Egy mélyebb szinten az, amit a kínai zenészek mondanak, ugyanaz, mint amit az indiai, vagy afrikai zenészek. Tehát nincs fordítás, de van egy fordítói jegyzet, ami azt mondja: attól még, hogy a felszínen nem érted, miről szól ez a zene, attól még ez is rólad szól, hiszen minden ugyanaz másképp.
A másik jelentése pedig ennek a címnek, hogy az életet is nehéz néha megérteni, és olyankor azt kívánod, bárcsak sétálgatna itt közöttünk egy „fordító”, aki elmagyarázza, mi miért történik. Velem legalábbis így van.
- A zenédre gyakran használják a „történetmesélő” jelzőt. A történetmesélés számodra arra vonatkozik, hogy minden szerzeményed mögött van egy történet, vagy pedig ez a kompozíciók felépítésére vonatkozik?
- Mindkettő. Általában minden szám mögött van egy történet, amit a zenésztársaimnak mondok el a stúdióban, hogy értsék, mire gondoltam, miközben írtam. Ezt általában nem szoktam a színpadon elmesélni. De van egy másik történet, amit egyfajta metaforaként elmondok a koncerten is.
Azt gondolom, hogy jó történetmesélőnek lenni és jó zenésznek lenni valahol ugyanaz.
- Mindkét eddig megjelent albumodat Shai Maestroval (zongora) és Ziv Ravitzal (dobok), vetted fel, akik mindketten ismert izraeli muzsikusok. Hogyan találkoztál velük?
Kapcsolódó
Shai Maestro: „Ha emberileg fejlődsz, akkor zenészként is jobb leszel”
A 29 éves izraeli zongoristának megvan az a képessége, ami csak a legkiválóbbaknak: ahogy a színpadon elkezd játszani, megszűnik a tér és az idő, és csak a zene létezik. A zenész, aki a bőgős Avishai Cohen mellett nevelkedett, most New Yorkban él, és a Gyémánt Bálint Trió felkérésére érkezett Budapestre, hogy egy közös lemezt rögzítsenek. Január 11-én ízelítőt is adtak az érkező album anyagából az Opus Jazz Clubban.
- Mostmár új tagokkal játsszuk ezeket a szerzeményeket: a bőgős Petros Klampanis mellett – aki az albumaimon is játszott – Nitai Hershkovits zongoristával és Amir Bresler dobossal. De azt is fontos hangsúlyoznom, hogy Shai és Ziv mindig is a részei maradnak annak a zenének, amit közösen hoztunk létre. Shai-al még a zenei konzervatóriumban ismerkedtem meg, aztán ő elment New Yorkba, én pedig Hollandiába, de végig tartottuk a kapcsolatot. Ziv Ravitz-cal pedig akkor találkoztam, amikor New Yorkba költöztem. Itt kezdtünk el közösen játszani, és ez egy szuper kapcsolódás volt.
- Van egy blogod, aminek az a címe, hogy Bela Discovers, ahol izgalmas zenei témákról írsz. Ennek van bármi köze Bartók Bélához?
- Nem, de ez egy nagyon érdekes belelátás (nevet). Bela egy brazil név és ő az én menyasszonyom, Isabela. A kapcsolatunk elején volt egy három hónapos időszak, amikor Nyugat-Afrikában élt. Akkoriban mindig emailben mutogattam neki zenéket, amiket nem ismert. Ebből csináltam blogot.
- Mi lesz a következő lépésed a zenei utadon?
- Jelenleg a következő lemezemre írom a szerzeményeket.
Az érdekel továbbra is, hogy egy olyan zenét, mint a rága, hogyan lehet egy mozgó harmóniai alapra rárakni.
A rágában az alap egy kitartott hang, ezért ez a legnagyobb kihívás számomra. Ez a mágia: bizonyos elemeket új kontextusba helyezni. Tehát az új szerzeményeimben is ugyanezt a logikát alkalmazom.
hírlevél
