A belga Aka Moon együttes Guitars albuma ugyan a csábítóan hangzó „The finest in Belgian jazz” kiadványsorozat harmadik darabjaként került a boltokba, mégis habozunk a műfaji besorolással, hiszen zenéjük – legalábbis ezen a lemezükön – ötven százalékban progresszív rocknak hangzik.

De szükség van-e egyáltalán ezekre a műfaji címkékre? Nem hangoznék-e túl akadémikusan (ami itt a tudálékos szinonimája) műfajelméleti elemzésekbe bocsátkozni egy efféle friss, érdekes, és a besorolásoknak masszívan ellenálló zenével kapcsolatban? Egyszerűbbnek tűnik, ha elfogadjuk a borító üzenetét, és jobb híján jazznek nevezzük, amit a háromtagú belga együttes, valamint a három vendég elektromos gitáros virtuóz játszik. Az Aka Moont hallgatva hajlunk rá, hogy csak jó és rossz zene (és persze a kettő közti átmenetek) kategóriáiban higgyünk. Annál is inkább, mivel Jean-Pol Schroeder, aki a Maison du Jazz de Liege képviselőjeként kísérőszöveget írt a Guitars mellé, úgy jellemzi a zenekar tagjait, mint akik a kilencvenes évek eleje óta megjelenő lemezeiken fáradhatatlanul kutatják (une quete)…mit is? Alighanem a zene lényegét (mintha Chrétien de Troyes valamelyik udvari regényének lovagjai lennének, akik manapság így járnának a Grál nyomában). Tehát a Kerekasztal belga lovagjai annak a valaminek az esszenciáját keresik, melyről Schroeder szerint úgy véli a három muzsikus, hogy nem is létezik, hanem maga az élet énekel, mormog, kiabál és morajlik. Csak sejtem, hogy ez a felfogás John Cage „minden zené”-jéhez áll közel.

A quete során (melynek legalább két, egy reális-fizikai és egy allegorikus szintje van) a kutatók eljutnak a világ minden sarkába. Nem meglepő tehát, hogy az együttes neve ezúttal nem azt jelenti, hogy „más néven a hold”, hanem egy közép-afrikai pigmeus törzs nevét hordozza. 1991-ben náluk vendégeskedett a három belga zenész, talán azért, mert tőlük remélték eltanulni a jazz ősének nevezhető ritmikus dobzene titkait, vagy annál még sokkal mélyebb ismereteket életről és hangokról. Egy percig se gondoljuk azonban, hogy a tanulás eredménye afro-motívumokkal színezett csicsás világzene lett! Korántsem. Ennél sokkal okosabbak az Aka Moon tagjai. Zenéjük e lemezen hol rocknak, hol pedig igényes fusion-jazznek hallatszik (de a Bill’s Dreams eleje például tényleg jazz, a Jimi’s Three Words szintén), az Afrikában tanultakat az európai és amerikai fülnek ismerős zenei formák és arrangement-ok mögé, esetleg a megszólaltatott hangok közé rejtették el.

A három elektromos gitárral dúsított zene lényegét, úgy érzem, a From Influence To Innocence cím foglalja össze a legjobban. A számok címéből kihámozhatja a hallgató is, miféle főhatások érték a muzsikusokat (a Weather Reporttól Jimi Hendrixig és John Scofieldig), de a lényeget összefoglaló szám azt is világosan jelzi, hogy az Aka Moon a jazz- és rockhatásokat is feloldja a saját soundban, mint azt az afrikai őszene esetében tette. Sőt, ha egyetlen ihlető személyt kellene megneveznem, akinek szellemét ott érzem lebegni a Fabrizio Cassol-szerzemények körül, az minden bizonnyal Steve Coleman lenne, aki viszont meg sincs említve a számok címében. Szellemét Cassol mellett David Gilmore képviseli, aki az Aka Moon keletkezése idején, közel másfél évtizede, Coleman gitárosa volt. Éles staccato figurái, rockos vampjei itt is meghatározóak, például a Jimi’s Three Words-ben. Gilmore, vagy az együttessel már korábban is fellépett nagyszerű Pierre Van Dormael egyedül is elvinné a bulit, mellettük azonban itt van még Prasanna is, az indiai származású, de Bostonban élő gitárfenomén, a lemezt nyitó A La Luce Di Paco Act 1 szerzője, akinek hosszú gitárintrója önmagában is megér egy misét. Prasanna nem tett kevesebbet, mint hogy az elektromos gitárt szólóhangszerré tette tradicionális indiai zenét hirdető koncerteken, majd megjelentetett egy eklektikus szóló gitáralbumot Peaceful címmel.

Fabrizio Cassol attitűdnek nevezi az Aka Moon tevékenységét. Vagyis olyan laza, vendégmuzsikusokat szívesen foglalkoztató társulásról van szó, mely mindenféle zenei inspirációra nyitott. Az altszaxofonos szerint csak alkalmilag nevezhető jazznek, amit játszanak, mivel bizonyos szerzeményeikben nagy szerepet kap az improvizáció. Máskor indokoltabb a rock vagy a drum and bass megjelölés zenéjük hangulatára. Cassol szerint az attitűd mellett a kapcsolat szó jellemzi leginkább az Aka Moon vállalkozást. A zenészek állandó kapcsolatot keresnek emberi, spirituális és zenei értelemben. Filozófiájuk kialakításában az indiai Umayalpuram Sivaraman és az afrikai Doudou N’diaye Rose volt rájuk nagy hatással.

Merő véletlen, hogy miközben e cikket írtam, jött a telefon, hogy az Aka Moon egy vendég DJ-vel kiegészülve március 11-én, szombaton este 8-tól Budapesten hangversenyezik a modern progresszív zenei irányzatok iránt fokozott érdeklődést mutató Trafóban.

(Aka Moon: Guitars; Fabrizio Cassol (altszaxofon); Michel Hatzigeorgiou (basszusgitár); Stéphane Galland (dob); Prasanna, David Gilmore, Pierre Van Dormael (elektromos gitár); De Werf, 2001)