Képes azt a különös érzést kelteni a hallgatóban, hogy valami nagyon ismerőset, s mégis egészen frisset és ismeretlent hall. Új, nemes szőlőből fejt bor kerül ilyenkor a régi palackokba. Deborah Latz debütáló lemeze arról győzi meg befogadóit, hogy napjainkban is érdemes – kellő tehetséggel és érzékenységgel – visszanyúlni a műfaj klasszikus szerzeményeihez.

Nehezen tudunk elképzelni személytelen jazzénekes-lemezeket: még az instrumentalisták repertoár-kialakításában is nyilvánvalóan fontos szerepet játszik az egyes melódiák iránti vonzalom, hát még az énekesekében, akiknek a zenén kívül szöveggel is dolgozniuk kell. Minden jazzénekesi gyűjtemény elárul tehát valamit az előadó alkatáról, aktuális problémáiról és lelki életéről. Csak míg sokan szemérmesen hallgatnak az általuk énekelt dalok személyes jelentőségéről, Deborah Latz maga nyilatkozza életrajzában, hogy a lemez elkészítésének apropója a nagy szerelem megtalálása volt, egy olyan különleges, sorsfordító pillanat az életben, amelyet a művésznőnek valahogyan formába kellett öntenie, ki kellett beszélnie magából.

A Toward Love felfogható történetmondásnak, mesélésnek is, csakhogy nyilván létezik e dalfüzérnek egy olyan legszemélyesebb olvasata is, mely szükségképp rejtve marad a hallgató elől. Nem is lehet célunk e legbelsőbb, a külvilágra nem tartozó értelem boncolgatása. A gyűjtemény e legszemélyesebb jelentés nélkül is értelmezhető, s a bíráló hajlik rá, hogy az énekesnő iránymutatását követve egy „rólam szól a mese” típusú történet fejezeteiként hallgassa az egyes számokat.

De miért épp standardokban, jazz-örökzöldekben, nem pedig saját szerzeményekben mondja el a történetét Deborah Latz? Ennek alighanem az a magyarázata, hogy életének említett sorfordító pillanatában az általa már korábban ismert és énekelt jazz-daloskönyvi darabok fejezték ki a leghívebben azokat az érzéseket, melyekről mindenképpen számot akart adni egy lemezen. E mindannyiunk által ismert dalok olyannyira személyre szabottak lettek Deborah Latz életében, hogy megszólaltatásuk is szinte törvényszerűen lett egészen egyéni, természetes és hiteles. Nem akarok mind a tíz előadásról külön szólni; elég, ha az album néhány csúcspontjára, általam legizgalmasabbnak tartott produkciójára hívom fel a figyelmet. Az egyik ilyen Rodgers és Hart Bewitched, Bothered And Bewildered című melódiája, mely a szerelmi vakságról, egy semmi mással nem összehasonlítható mámoros, már-már nem evilági érzésről szól. Ezt a dalt csak intim hangon, teljesen átélten érdemes megszólaltatni, különben hiteltelenné válik. Deborah Latz a megfelelő pontokon sóhajszerű tolmácsolása legalább annyi titkot árul el a női lélekről, mint a szám más híres előadásai, például Gloria Lynne-né, Dianne Schuuré, Laura Fygié vagy a gyermekkora híres slágereit felidéző Sinead O’Connoré. Itt tegyük hozzá: a lemezen végig elsőrangú a kíséret. Timo Elliston a Bewitched-ben is hibátlanul irányítja a ritmushangszereket, s a szám közepén egy érzékeny bőgőszólót is megcsodálhatunk. Hasonló a helyzet Antonio Carlos Jobim How Insensitive (Insensatez) című evergreenjével. Ha lehet, itt még egyedibb az előadás. Ms. Latz Ben Sher gitáros pazar kíséretében igazi antológiadarabot varázsol Jobimnak ebből a halhatatlan és megunhatatlan remekéből. A dalnak, mint tudjuk, a What can one do when a love affair is over? választ nem váró fájdalmas kérdés a kulcsa. Deborah Latz olvasatában a dal beszélője egy, a szerelembe egy kicsit belerokkant, ezer lelki sebből vérző személy, akit úgy megfélemlített a csalódás, hogy egy sarokba bújt rettegő kisgyerek hangján szólal meg. Az énekesnő moderato, egyes pillanatokban énekbeszédszerű előadásmódja mintegy hidat képez a Bewitched álomszerűsége és a franciául, parlandóban interpretált Avril à Paris között.

Az April In Paris magabiztos parlando előadását, majd az énekbeszédben rejlő lehetőségeket szintén kihasználó Lover Man és Night And Day (újabb igényes bőgőszólóval díszített) emlékezetes megszólaltatását részben valószínűleg Deborah Latz színészi előélete magyarázza. 1999-ben elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat a wrocławi Jerzy Grotowski Színházi Fesztiválon, az egyszemélyes Juliet-ben nyújtott alakításáért. Szintén egyetlen női szereplőre épült az általa írt és előadott musical, a Travels With My Own Self, illetve a The Prisoner, amellyel a színésznő az Egyesült Államok mindkét partján nagy sikert aratott, s amely a vészkorszak egyik lengyel túlélőjének történetét mondja el.

Ha Deborah Latz visszatér a színészet világába, a színházi közönség, ha pedig inkább a jazzénekesnői karrierjét folytatja, úgy a jazzrajongók járnak majd jól.

(Deborah Latz: Toward Love; Deborah Latz (ének); Timo Elliston (zongora); Bob Bowen (bőgő); Jimmy Wormworth (dob); Ben Sher (gitár); June Moon, 2004)