Jazz/World

A hét jazzlemeze – Dom Minasi: Quick Response

2005.07.19. 00:00
Ajánlom
Nem tudok róla, hogy Nyíregyházi Ervint és Dom Minasit valaha is együtt emlegették volna. Ugyan milyen kapcsolat lehetne a század elején született magyar zongoraművész, Dohnányi tanítványa és a negyven évvel idősebb jazzgitáros között? Játékuk excentrikussága? Esetleg, bár ez még nem tűnik elegendő indoknak az összehasonlításhoz, hiszen oly sokan játszottak és játszanak excentrikusan. Akkor pedig?

Természetesen az általuk megszólaltatott zene se köti össze őket: Liszt, Szkrjabin vagy Debussy zongoradarabjainak nincs sok köze Minasi szerzeményeihez, sem a standard jazzmelódiákhoz, amiket a gitáros műsorára tűz. Nem a zene és az előadásmód, hanem a két muzsikus sorsa az, ami miatt együtt emlegethetők. Mindketten sikeres előadónak számítottak fiatalon, majd hosszú időre visszavonultak a nyilvános szerepléstől, hogy idősödve visszatérjenek a porondra – érettebben, mint valaha.

A napjainkban egyre kevesebbet emlegetett Nyíregyházi Ervin, aki hat (!) évesen már Artur Nikisch oldalán koncertezett, a harmincas évek legelején vándorolt ki az Egyesült Államokba, ahol elsősorban a filmiparban dolgozott. A kilencszer nősült grand charmeur, a pletykarovatok állandó témája hirtelen eltűnt a zenei életből, és negyven éven át nem hallatott magáról. Csak a hetvenes évek első felében, idős emberként tért vissza a színpadra mint zongoraművész, és egyéni játékával másodszor is legendás előadó vált belőle. Dom Minasi nagyjából egy időben Nyíregyházi visszatértével került pályája (első) csúcsára: a harmincas évei elején járt ekkoriban, s teljesen szokatlan harmónia-felfogásával, valamint bravúros technikájával hamar felkeltette George Butler érdeklődését, aki leszerződtette a Blue Note kiadóhoz. Itt jelent meg a gitáros When Joanna Loved Me című pompás lemeze, melyet a kiadó akkori igényeinek sokkal jobban megfelelő, populárisabb I Have The Feeling I’ve Been Here Before követett. Minasi azonban a sikerek csúcsán se bizonyult kellően kompromisszumkésznek. Elege lett a zenei divatokat istenként tisztelő music business-ből, és visszavonult a zenei élet közönség számára láthatatlan és érzékelhetetlen hátországába, ahol az idejét könyvírásnak és komponálásnak szentelte (három zeneelméleti kötetet és több mint háromszáz dalt írt, illetve publikált). Az előadói hírnév elmaradása láthatóan nem zavarta boldog alkotótevékenységében.

Az 1943. március 6-án, Wes Montgomeryvel egy napon született művész hét éves korában kapta meg első hangszerét, hétköznapokon hat, a hétvégeken pedig tizenkét órát gyakorolt a hangszerén, úgyhogy tizenöt éves korában már saját jazztriójával játszott. Sal Salvador vezette be a hangszer rejtelmeibe. Sokszor idézett nyilatkozata szerint tizenkilenc éves korában már több mint száz (!) saját növendéke volt, de a számukat idővel kénytelen volt kilencvenötre csökkenteni, mert a heti hat éjszakai koncertezés mellett nem bírt annyit tanítani. Miután sikerei csúcsán felbontotta Blue Note–szerződését, közel húsz évig volt távol a nyilvánosságtól. A kilencvenes évek első felében tűnt fel ismét előadóként, ő lett a Manhattan Improvisational Chamber Ensemble elsőszámú zeneszerzője. A Leo kiadónál jelentette meg visszatérő lemezét Elements címmel. A negyvenöt éve a pályán levő gitáros az ezredforduló óta valóságos reneszánszát éli: négy lemezt publikált a saját alapítású CDM kiadónál, s túlzás nélkül állítható, hogy mindegyik – jellegében igen eltérő – album valódi zenei különlegesség. A Knitting Factoryban élőben felvett Takin' The Duke Out például azzal hívta fel magára előbb a közönség, majd a kritikusok figyelmét, hogy Strayhorn és Ellington szerzeményei teljesen új harmóniákkal szólaltak meg, és a gitáros szokatlan harmóniakezelésével avantgarde párhuzamokat – Coltrane-t, Dolphyt és Cecil Taylort – juttatott a bírálók eszébe. Dom Minasi játékát máig jellemzi, hogy szinte fúvósként gondolkodik a zenéről (vö. Dolphy- és Coltrane-emlékdarabját a 2001-es Time Will Tell albumon). Kerüli a technika kínálta modern megoldásokat: nem használ elektronikát, nem alkalmaz fülbemászó, ravasz effekteket; „régimódi” játékos, aki ugyanakkor váratlan akkordfelbontásokkal, különös harmóniavilággal és speciális ritmusszemlélettel akar újat hozni a hangszer történetébe.

Mindegyik friss lemeze, így a legutóbbi Quick Response is azt bizonyítja: törekvése teljes sikerrel járt.

Az új lemez felületes hallgatás után visszatérésként hat a ’80–’90-es években újra felfedezett orgonás jazzcombók világához, ahol az elektromos billentyűs hangszert virtuóz szólóhangszerként kezelik. Ha jobban odafigyelünk Minasi új produkciójára, kiderül: nem erről van szó. Kyle Koehler egyéni sounddal rendelkező muzsikus, akárcsak Minasi. Nem egy újabb Jimmy Smith–Kenny Burrell párost alakítanak, hanem a Hammond-orgona hol a basszusmeneteket játssza, hol pedig szólószerepbe kerül. Ahogy Mark Whitecage – egyébként szintén kitűnő –altszaxofonozása nélkül is megszólalna ez a zene (bár sokat szegényedne), úgy Koehler orgonája elengedhetetlen alapeleme mindegyik darabnak. Több, „komolyabb” tehát a Minasi-kvartett a populáris orgonás együtteseknél, ahol gyakran mindenen eluralkodik a technika, s a sok bravúr között nehéz meglelni a zene valódi lényegét. Ha mindenképp párhuzamot keresünk az orgona hasonlóan konstruktív és kreatív alkalmazására, talán James Carter In Carterian Fashion című albumát érdemes emlegetni.

A Quick Response elegánsan felépített egész, ahol egy-egy, Minasi által alaposan újrafogalmazott standard (a What Is This Thing Called Love és a <iySoftly, As In A Morning Sunrise) képezi a keretet, a közöttük levő ötven percet pedig Minasi saját kompozíciói töltik ki. A lemez közepén azért még akad egy feldolgozás, a I Who Have Nothing című darab, amelynek oktávakkordjai Wes Montgomeryt idézik. Az album hallatlanul változatos, mindegyik szám karakteres és igen jól kidolgozott. Igazuk lett azoknak, akik a tavalyi év egyik amerikai jazzszenzációjaként harangozták be a CD megjelenését.

(Dom Minasi: Quick Response; Dom Minasi (gitár); Mark Whitecage (altszaxofon); Kyle Koehler (orgona); John Bollinger (dob); CDM Records, 2004)

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Mi az a tritónusz, és miért nevezték az ördög hangközének?

Schiff András egy interjúban nemrégen a tritónusz hangközével jellemezte Magyarországot. De vajon tudjuk, mi ez? És tényleg be volt tiltva a középkorban?
Klasszikus

Amikor a nadrág és a kották is otthon maradnak

Vásáry Tamás számos alkalommal muzsikált együtt Érdi Tamással, ez a történet is egy ilyen koncertről szól. Érdi Szabó Márta könyvben írta meg fia történetét, ebből közlünk egy szemelvényt.
Klasszikus

A zene olyan, mint a pszichoanalízis

Fejérvári Zoltán november 20-án, illetve a rá következő két estén a Budapesti Fesztiválzenekarral lép pódiumra a Müpában. A külföldön is sikeres zongoraművész beszélgetésünkben elmondta, hogy miért jó egyedül zenélni, miért jó kamarázni, és mi köze mind ennek a pszichoterápiához.
Jazz/World

Stanley Jordan: „Az emberek megérdemelnek egy olyan világot, amelyben hiteles művészek alkotnak”

Vajon miért pont Bartók Béla a kedvenc zeneszerzője és miért ragaszkodik annyira magyar zenésztársaihoz, Horváth Kornélhoz és Dörnyei Gáborhoz? A gitárvirtuóz november 17-én ad koncertet a Müpában, ennek apropóján válaszolt a fenti kérdésekre.
Klasszikus

Elkápráztatnak új Rameau-lemezükkel Vashegyi György együttesei

Vashegyi György együttesei, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar lemezre vették Rameau ma már ritkaságnak számító operáját, a Naïst, és a kritika elismerését is kivívták.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Jazz/World magazin

60 éve készült ez az ikonikus fotó a jazz-legendák találkozójáról

Art Kane, az Esquire magazin jazz-szerető szerkesztője 1958-ban ötvenhét veterán és feltörekvő jazz-csillagot hívott egybe, hogy elkészítse A Great Day in Harlem című, azóta emblematikussá vált fotót.
Jazz/World soul

Ötven év után bemutatják az Aretha Franklinnel készült koncertfilmet

Sydney Pollack dokumentumfilmje 50 éven át dobozban lapult, most, hogy az énekesnő elhunyt, az ügyvédei sem akadályozzák meg a bemutatását.
Jazz/World interjú

Stanley Jordan: „Az emberek megérdemelnek egy olyan világot, amelyben hiteles művészek alkotnak”

Vajon miért pont Bartók Béla a kedvenc zeneszerzője és miért ragaszkodik annyira magyar zenésztársaihoz, Horváth Kornélhoz és Dörnyei Gáborhoz? A gitárvirtuóz november 17-én ad koncertet a Müpában, ennek apropóján válaszolt a fenti kérdésekre.
Jazz/World magazin

A test is egy hangszer, amit meg kell tanulni használni

"A zene fölemel" – szól a Snétberger Központ mottója. Igen ám, de a zenéléshez szükséges napi 5-8 óra gyakorlás rengeteg terhet, feszültséget is ró a zenészekre, különösen a testükre. Ezt felismerve indított Alexander-órákat a felsőörsi intézmény.
Jazz/World klippremier

Móricz forgatókönyvére készült filmritkaság a Kerekes Band új klipjében

Bár a vidéki Magyarország felfedezése az 1930-as évek magyar filmművészetéből kimaradt, egy osztrák-magyar filmrendező, Georg Michael Höllering Hortobágy című alkotása pótolta a hiányt. Az 1936-os filmritkaság képkockáiból készült el a Kerekes Band Back to Folk című klipje.