Jazz/World

A hét jazzlemeze – Don Cherry: Symphony For Improvisers

2005.10.24. 00:00
Ajánlom
Don Cherry elhelyezése a jazz történetében nem annyira magától értetődő és egyszerű feladat, mint amilyennek első pillantásra látszik. Indulásakor még álmodni se mert volna senki free jazzről: Wardell Gray és Dexter Gordon foglalkoztatta Los Angelesben az ifjú trombitást.

Jónéhány év eltelt még, míg találkozott a nála hat évvel idősebb Ornette Colemannel, akinek az ötvenes évek végétől megjelenő lemezei a húszas évei közepén járó trombitás akkori zenei felfogását gazdagon dokumentálják. Első közös felvételük 1958 februárjában és márciusában készült. A tradicionális iskolázottságú és stílusú Don Cherry az altszaxofonossal való együttműködés idején azt tapasztalhatta, hogy Coleman igyekszik mindjobban fellazítani a hagyományos harmóniai és ritmikai vázakat, muzsikusainak szabadabb improvizációs mozgásteret biztosít, mint az elődök, s az improvizációk idejét is megnyújtja. Röviden: Don Cherry az évtized fordulóján a legkülönbözőbb korai free zenekarokban találja magát, s őt tekinthetjük az első trombitás free improvizatőrnek. Zenekarvezetői általában szaxofonosok (Ornette Coleman, John Coltrane, Archie Shepp, Steve Lacy, Sonny Rollins, Albert Ayler), s amikor a trombitás (pontosabban: kornettos és műanyag zsebtrombitás) és a szaxofonos irányítók ekkori zenei felfogását összehasonlítják, Rollins esetét leszámítva mindig az derül ki, hogy Cherry jóval lassabban tért át a free felfogásra, mint társai. Akár Coleman lemezeit, akár a Coltrane-nel közös 1960-as The Avant-Garde-ot hallgatjuk, az a benyomásunk támad, hogy Cherry sokkal tradicionálisabb elvek szerint fúj, mint a szaxofonosok.

Abban az időben azonban, amikor Cherry megalakította első saját együttesét, 1965 elején Párizsban, már nemigen érvényesek rá a fentebb mondottak. Az évtized közepén már egészen mást jelentett a New Thing kifejezés, mint öt-hat évvel korábban, s ekkorra Don Cherry is kiépítette saját zenei univerzumát, több vonatkozásban az említett free szaxofonosok gyakorlata ellenében. Míg a Free Jazz, a New York Eye And Ear Control vagy az Ascension előadói arra tettek kísérletet, hogy teljesen kiküszöbölhető legyen a dallam a zenéből, Don Cherry a csöppnyi Durium kiadónál publikált Togetherness-én, majd a tíz hónap leforgása alatt kiadott három Blue Note lemezén (melyek közül az első, a Complete Communion címen ismertté vált kvartett-felvétel 1965. december 24-én készült Rudy Van Geldernél Englewood Cliffsben) alternatív megoldással élt, úgyhogy az 1965 karácsonyi albumot, valamint az azt követő Symphony For Improvisers-t és Where Is Brooklyn?-t – Ekkehard Jost könyvének (Graz, 1974) kifejezésével élve – „a tagadás tagadásá”-nak nevezhetjük. Cherry ekkori lemezeit – minden különbözőségük ellenére – közös elvek irányították: a kornettos félretette a külön témával rendelkező, izolált darabok gyakorlatát, s helyettük különböző tematikus tömböket szerkesztett bele egy nagyobb szvitbe, melynek „tételei” az egymással feleselő tematikus anyagoknak köszönhetően jól elkülöníthetők, ugyanakkor kapcsolódnak is egymáshoz. Szintén Jost figyelt fel rá, hogy a szvitforma felé törekvés már korábban megjelent a jazzben olyan forradalmi zeneszerzők kísérleteiben, mint Charles Mingus, csakhogy Cherrynél a nagyívű forma free jazz keretek között artikulálódik, ami Mingusnál még nemigen rémlett fel. Az a tény, hogy Cherry 1965-ben lemezre vett módszere egy évvel később, vagyis a Symphony és a Where Is Brooklyn? idején más free muzsikusok (Cecil Taylor, Archie Shepp) gyakorlatában is megjelenik, azt mutatja, hogy a mind a nem-tematikus improvizálást, mind pedig a monotematikus darabokat elvető teória és játékmód befogadhatónak bizonyult a hasonlóan gondolkozó újítók körében.

A Complete Communion kvartett-felállásban valósította meg az előbb leírt módszert. Cherry következő albuma, a Symphony For Improvisers már nem csak a zenei formán, hanem az azt megszólaltató formáción is tágít: míg a ’65-ös lemezen egyedül Gato Barbieri képviselte a fafúvókat, itt már csatlakozik hozzá Pharoah Sanders is, a korszak egyik nagy free zenei ígérete, aki az LP első oldalán a piccolo felső regiszterének hangjaival improvizál. Továbbra is a Cecil Taylor által zenei „óriás”-nak nevezett Henry Grimes, valamint a talán legtalálékonyabb free dobos, Ed Blackwell irányítja a ritmusszekciót, de a sound a francia Jean-François Jenny Clark „másodbőgős”, valamint a korabeli „vadabb” Blue Note lemezeken „kötelező” Bobby Hutchersont remekül pótló német Karl Berger által válik teljesen kerekké.

Mind a Complete Communion, mind pedig a Symphony For Improvisers maximálisan kihasználja az LP nyújtotta időbeli lehetőségeket. A négy lemezoldalon 4 „szám” hallható, vagyis négy, egyenként négy közcímmel ellátott altételből álló, gyakorlatilag azonos hosszúságú tétel. A tételek címe megegyezik az első altétel címével is. S míg egyes jazz-zenészek (pl. Kenny Wheeler) tréfás, a zenével, a formával és a formációval semmilyen kapcsolatban se álló címeket adnak számaiknak, Cherrynél komolyan kell vennünk a címadást. A korábbi album címe a kvartett tagjai közötti tökéletes munkakapcsolatra utalt, a Symphony For Improvisers egyrészt a kitágított formára, másrészt az improvizációk megnövekedett jelentőségére. A szimfónia szó elsősorban azt a törekvést jelzi, hogy a jazz-muzsika is lehessen (és képes lenni) tételekre osztható nagyobb ívű kompozíció, mely radikálisan különbözik a kislemezek néhány percre korlátozott világától, és mint rögzített, lemezre készült „komoly” zene a klubfellépések örökre elszálló hangjaitól is radikálisan elkülönítendő. A témák itt időről-időre visszatérnek, a szólók nem bontják meg a kompozíciók egységességét, úgyhogy Cherry joggal nyilatkozhatta, hogy inkább egyetlen darabról van szó, semmint nyolcról.

Hosszan lehetne elemezni az egyes muzsikusok érdekes szerepét a Cherry-szimfóniában. Különösen érdekes tanulmány Sanders játéka, aki nem minden megszólalásában idomul tökéletesen a trombitás ars poeticájához. Vagy Blackwell dobolása, aki ritmusfelfogásával az egyik New Drumming iskola megalapítója és vezető egyénisége lett. Barbieri produkciója is igen izgalmas: megvédendő azon vádaktól, hogy itt még túlságosan Coltrane és Coleman árnyékában játszik. Nagy, nyílt hangja van a szaxofonjának, alkalmanként legatónak érezzük, amit fúj. E belső összefüggések leírása azonban túlfeszítené cikkünk szabott kereteit.

A kiadás történetéről annyit, hogy az eredeti lemezt tíz évvel ezelőtt megjelentették már CD-n, az amerikai Blue Note Connoisseur sorozatban. A mostani RVG füzete néhány igen értékes korabeli fotót és egy Bob Blumenthal-elemzést illeszt az eredeti Spellman-féle jegyzetekhez, s ahogy az lenni szokott, az RVG-kiadás körülbelül másfélszer szól jobban, mint a tíz évvel ezelőtti prés.

(Don Cherry: Symphony For Improvisers; Don Cherry (kornett); Gato Barbieri (tenorszaxofon); Pharoah Sanders (tenorszaxofon, piccolo); Karl Berger (vibrafon, zongora); Henry Grimes, Jean-François Jenny-Clark (bőgő); Edward Blackwell (dob); Blue Note, 1966)

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Mi az a tritónusz, és miért nevezték az ördög hangközének?

Schiff András egy interjúban nemrégen a tritónusz hangközével jellemezte Magyarországot. De vajon tudjuk, mi ez? És tényleg be volt tiltva a középkorban?
Klasszikus

Amikor a nadrág és a kották is otthon maradnak

Vásáry Tamás számos alkalommal muzsikált együtt Érdi Tamással, ez a történet is egy ilyen koncertről szól. Érdi Szabó Márta könyvben írta meg fia történetét, ebből közlünk egy szemelvényt.
Klasszikus

A zene olyan, mint a pszichoanalízis

Fejérvári Zoltán november 20-án, illetve a rá következő két estén a Budapesti Fesztiválzenekarral lép pódiumra a Müpában. A külföldön is sikeres zongoraművész beszélgetésünkben elmondta, hogy miért jó egyedül zenélni, miért jó kamarázni, és mi köze mind ennek a pszichoterápiához.
Jazz/World

Stanley Jordan: „Az emberek megérdemelnek egy olyan világot, amelyben hiteles művészek alkotnak”

Vajon miért pont Bartók Béla a kedvenc zeneszerzője és miért ragaszkodik annyira magyar zenésztársaihoz, Horváth Kornélhoz és Dörnyei Gáborhoz? A gitárvirtuóz november 17-én ad koncertet a Müpában, ennek apropóján válaszolt a fenti kérdésekre.
Klasszikus

Elkápráztatnak új Rameau-lemezükkel Vashegyi György együttesei

Vashegyi György együttesei, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar lemezre vették Rameau ma már ritkaságnak számító operáját, a Naïst, és a kritika elismerését is kivívták.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Jazz/World magazin

60 éve készült ez az ikonikus fotó a jazz-legendák találkozójáról

Art Kane, az Esquire magazin jazz-szerető szerkesztője 1958-ban ötvenhét veterán és feltörekvő jazz-csillagot hívott egybe, hogy elkészítse A Great Day in Harlem című, azóta emblematikussá vált fotót.
Jazz/World soul

Ötven év után bemutatják az Aretha Franklinnel készült koncertfilmet

Sydney Pollack dokumentumfilmje 50 éven át dobozban lapult, most, hogy az énekesnő elhunyt, az ügyvédei sem akadályozzák meg a bemutatását.
Jazz/World interjú

Stanley Jordan: „Az emberek megérdemelnek egy olyan világot, amelyben hiteles művészek alkotnak”

Vajon miért pont Bartók Béla a kedvenc zeneszerzője és miért ragaszkodik annyira magyar zenésztársaihoz, Horváth Kornélhoz és Dörnyei Gáborhoz? A gitárvirtuóz november 17-én ad koncertet a Müpában, ennek apropóján válaszolt a fenti kérdésekre.
Jazz/World magazin

A test is egy hangszer, amit meg kell tanulni használni

"A zene fölemel" – szól a Snétberger Központ mottója. Igen ám, de a zenéléshez szükséges napi 5-8 óra gyakorlás rengeteg terhet, feszültséget is ró a zenészekre, különösen a testükre. Ezt felismerve indított Alexander-órákat a felsőörsi intézmény.
Jazz/World klippremier

Móricz forgatókönyvére készült filmritkaság a Kerekes Band új klipjében

Bár a vidéki Magyarország felfedezése az 1930-as évek magyar filmművészetéből kimaradt, egy osztrák-magyar filmrendező, Georg Michael Höllering Hortobágy című alkotása pótolta a hiányt. Az 1936-os filmritkaság képkockáiból készült el a Kerekes Band Back to Folk című klipje.