Jazz/World

A hét jazzlemeze – Herbie Hancock: The Jazz Masters. 100 anos de Swing

2005.09.27. 00:00
Ajánlom
Ne higgyünk könnyelműen a lemez borítóján olvasható szűkszavú információknak! Íme egy Herbie Hancock lemez, ami nem az! A világhírű zongorista ikon csak kísérő ezen az albumon. Mégis arra bíztatok minden, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának jeles jazztermékei iránt érdeklődő olvasót, próbálja mihamarabb beszerezni a lemezt, hiszen valódi kincset rejt.

Albert „Tootie” Heath más CD-kiadásban nem létező (vagy teljesen hozzáférhetetlen), eredetileg 1969-ben az obskurus O’Be kiadónál publikált Kawaida című albumáról van szó, melyet a rajongók gyakran valóban Herbie Hancock „elveszett” lemezeként emlegetnek, de a szakirodalom egyértelműen a dobos Heath-t tekinti zenekarvezetőnek.

Néhány évvel ezelőtt valósággal elöntötték a lemezboltokat az olcsó 100 anos de Swing lemezek, amelyek Buddy Richtől Joe Hendersonig rengeteg nagy jazzmuzsikus egy-egy albumát tették elérhetővé, no persze nem úgy, hogy jelezték volna: a CD-n hallható zene eredetileg milyen címen és melyik kiadónál látott napvilágot. E kísérő adatokban nem éppen gazdag sorozat egyik darabja tehát „Herbie Hancock lemeze”, mely egyébként a 100 anos legbosszantóbb változatát képviseli: a hátsó borítón csupán a számok címe és időtartama olvasható; ha a kísérő „füzetet” szétnyitjuk, két üres fehér lap bámul vissza ránk. (Aki ugyanebből a sorozatból például Ornette Coleman lemezét vette meg, bizonyos szempontból jobban járt: viszonylag részletes francia nyelvű életrajzot olvashat a művészről, megtudhatja, hogy Jackson Pollock egyik festménye díszítette a Free Jazz borítóját, valamint hogy a jelen albumon Coleman altszaxofonon, trombitán és hegedűn játszik David Izenzon és Charles Moffett kíséretében. Arról már nem számol be a francia szöveg, hogy a lemezen található öt szám kissé töredékesen az egyébként igen ritka, a Jazz Atmosphere kiadónál megjelent és Párizsban 1966 elején felvett két lemeznyi Who’s Crazy?-t mutatja be, igaz, hogy az eredetileg Dans la Neige címen futó darabot angolra fordítva (In The Snow), a The Mis-Used Blues esetében elhallgatva a szám másik címét (The Lovers And The Alchemist) és egy harmadik zenemű címének pedig csak a felét megadva, de mégiscsak.)

A Hancock nevén futó Heath-lemezre ma már nyugodtan rámondhatjuk, hogy all-star együttest vonultatott fel, méghozzá a Heath Brothers vonzáskörébe tartozó muzsikusokból, akik egyként elkötelezettek voltak – legalábbis ekkoriban – a hard bop, sőt alkalmanként free bop stílus, az igényes soul jazz és az afrikai „világzene” ötvözése mellett. E törekvések, bár már egyre kevesebbet beszélnek róla, azokban az években benne voltak a levegőben, s precíz diszkográfiát lehetne összeállítani az évtized fordulójának kozmigroov albumairól. Például csupán egy hónappal a Kawaida rögzítése előtt az itt is megszólaló Don Cherry Ankarában, az amerikai nagykövetségen adott hangversenyt török muzsikusok társaságában, alighanem magáévá téve Karl Berger nézetét, miszerint a török zene maga a világzene, hiszen afrikai, ázsiai és európai elemeket ötvöz (amihez a jazz az amerikai adalékot szolgáltatja). A Kawaida közelebbről a Heath-testvérek és James Mtume ütős, Jimmy Heath fia családi vállalkozásának tekinthető: Albert Heath jegyzi a lemezt (jellemző, hogy szintén ritkaságnak számító későbbi vállalkozásának a Kwanza címet adta), a legtöbb hangszerszólót Jimmy Heath játssza, méghozzá főleg szopránszaxofonon, amit fahangon, „tárogatósan” szólaltat meg, akárcsak a korszak más, kozmigroovban gondolkozó szoprán- és tenorszaxofon-játékosai, így Gary Bartz, Dave Liebman, Steve Grossman és Bernt Rosengren. A szerzemények nagy része pedig Mtumét dicséri. Az egyetlen Duniát leszámítva, melyet nagybátyja jegyez, minden szám Mtume kompozíciója. Mtume sajnálatosan rövid jazz-pályafutásának egyik legnagyszerűbb terméke a Kawaida: az öt számból álló felvételen ugyan határozott önálló karakterrel bírnak az egyes darabok, mégis talán szerencsésebb ezúttal általánosságban elmondani róluk, hogy az afro-amerikai improvizatív zene spirituális ágát képviselik. A szerzemények egyszerre szólnak az egyén és a külső univerzum viszonyáról és a minden személyiségben ott rejtőző belső végtelenről, illetve ennek a külső univerzummal való összefüggéseiről. Ez a metafizikai tartalom többször kozmigroov keretekben nyer kifejezést, vagyis az előadók büszkén vállalják, hogy a spirituális kérdéseket mint feketék sajátos „néger” optikán keresztül látják. A hallgató ebből elsősorban az afrikai groove-okat, valamint a sajátos szopránszaxofon-soundot és az afrikai ütőhangszerek (Mtume, Ed Blackwell) dominanciáját, végül a fuvola „afrohangját” érzékeli. Érdemes külön kiemelni ez utóbbit: a session legnévtelenebb tagja, Billy Bonner alkalmanként úgy fuvolázik, hogy szinte az afrikai éjszakában muzsikáló kabócák közé képzelhetjük magunkat. De persze Herbie Hancock, Buster Williams és Don Cherry is mindent tud a kozmigroovról, úgyhogy a Kawaida az összeszedettség, az előadók harmonikus együttműködésének érzetét kelti. Így van ez a lemez legelvontabb számában, a Kuumba (Albert Heath) által írt Duniá-ban is. S hogy a lemez spirituális irányultsága komolyan veendő, azt az is bizonyítja, hogy a címadó számban felolvassák a kawaida filozófia hét magasztos alapelvét, értelmezésükkel együtt, valamint a muzsikusok nagy része afrikai felvett néven szerepel a(z eredeti) borítón: Kuumba Toudie Heath, Mchexaji Buster Williams, Msafari Don Cherry, Mwandisi Herbie Hancock, Tayari Jimmy Heath.

Sejthető, hogy a Heath-fivérek és muzsikustársaik többek között a Dr. Maulana Karanga afro-amerikai filozófus által bevezetett s a fekete identitást erősítő Kwanzaa-ünnepek (1966), valamint az ezzel szorosan összefüggő kawaida filozófia hatására alkották meg az 1969-es lemezt. E filozófia egyrészt aktuális társadalmi és antropológiai kérdésekkel foglalkozik, másrészt nagy hangsúlyt fektet a fekete hagyományokra, az óegyiptomi mitológia és a fekete identitás összefüggéseire. A kawaida számára az egyiptomi Maat istennő alakja talán a legfontosabb: ő volt az igazság és rend megtestesítője, egyben Ré lánya és Thot, a bölcsesség felesége. Gyakran strucctollal ábrázolták, mivel az az igazság jelképe a régi Egyiptomban, s a hieroglif feliratokon is így értelmezendő. Az is valószínűsíthető, hogy a zenészek nem csak Karanga akkoriban igen újnak számító nézeteivel, hanem korábbi fekete gondolkozók tanaival is teljesen tisztában voltak, hiszen a Kawaida jellegű és irányultságú zenei megnyilvánulások mintha csak a fekete romantikus nacionalista Marcus Garvey (1887-1940) figyelmeztetését visszhangoznák: egy nép történelem nélkül olyan, mint a gyökértelen fa.

(Herbie Hancock: The Jazz Masters. 100 anos de Swing; Herbie Hancock (zongora); Don Cherry (trombita); Jimmy Heath (tenor- és szopránszaxofon); Buster Williams (bőgő); Billy Bonner (fuvola, ütőhangszerek); Ed Blackwell (harangok, ütőghangszerek); Albert „Tootie” Heath (dob); James Mtume (conga); Mandarim Records, 1996 [O’Be, 1969])

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

Nyomozás az Operában – akcióban a jogi osztály

Noha az egyik legfelemelőbb érzés kétségkívül a művészeket illeti, amikor a színpadon megcsillogtathatják tudásukat, majd fürdőzhetnek a közönség jól megérdemelt elismerésében, mégis, ahhoz, hogy ez létrejöhessen, többek között az Opera jogi csapatának hathatós közreműködésére is szükség van.
Színház

Végigsöpör a tao-változások előszele a színházi szakmán

Az Orlai Produkciós Iroda és a Veres1Színház is csatlakozott a vészharangot megkongató magánszínházakhoz, akik a társasági adókból történő kultúratámogatási lehetőség megszűnése miatt kerültek nehéz helyzetbe.
Vizuál

Színházi reklámfogás volt a megtalált Picasso-festmény

Hamisnak bizonyultak a hat éve ellopott Picasso-festmény felbukkanásáról szóló hírek. A kép megtalálását bejelentő holland írónő elmondása szerint "tréfa áldozata lett". Egy belgiumi színházi produkció alkotói közölték, hogy ők csapták be a megtalálót és hamisítvány a Romániában talált, Picassónak tulajdonított festmény - közölte a holland NOS televízió.
Színház

A Magvető Café-ban is elmaradnak a tervezett bemutatók januártól

A kulturális tao-támogatás megvonása a Magvető Cafét is érzékenyen érinti. Közleményükben arról írnak, januártól biztosan elmaradnak a tervezett saját előadások.
Zenés színház

A hazai zenés színház „mindenese”: Szemenyei János

Színész és zeneszerző egy személyben, aki igazi otthonát a zenés színpadokon találta meg. Szemenyei János Kult50-ben megjelent portréja.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Jazz/World interjú

Terence Blanchard: „Itt az ideje az előítéletekről nyíltan beszélni”

A többszörös Grammy-díjas jazztrombitás, filmzene- és operaszerző azok közé tartozik, akiknek határozott véleménye van a világról, és ezt zenéjükben sem rejtik véka alá. Terence Blanchard november 21-én a Budapest Jazz Clubban játszik E-Collective nevű zenekarával, ezt megelőzően beszélgettünk telefonon.
Jazz/World kult50

Minden koncerten ízekre szedi magát – Szirtes Edina Mókus

Korkedvezménnyel vették fel a szegedi konzervatóriumba, ahol a legkisebb lévén a többiek Mókusnak becézték – innen ered a művészneve. Szirtes Edina Kult50-ben megjelent portréja.
Jazz/World ajánló

A Dunán ringatózva mutatja be új lemezét Cséry Zoltán

A zongoraművész - zeneszerző november 24-én az A38 Kiállítótérben mutatkozik be első önálló, szólózongorás nagylemezével, a Life Is A Playground című chillout, ambient albummal.
Jazz/World

Nem kopik – Suzanne Vega elvarázsolta Budapestet

Kortalan és nemtelen, maszkulin famme fatale, bohóc bőrbe bújt díva, drámai alkat és komika, kislány és érett nő, világhírű sztár és a „lány a szomszédból” – ez mind egy személyben Suzanne Vega, és még valami: időtlen dalok énekes-dalszerzője.
Jazz/World bjo

Jazz és inspiráció - interjú Náray Erikával és Urbán Orsival

Szilveszter estéjén két vendéggel, Náray Erika és Urbán Orsi jazz énekesnőkkel egészül ki a Budapest Jazz Orchestra (BJO) a Pesti Vigadó Dísztermében hallható koncertjén.