Jazz/World

A hét jazzlemeze – Pat Metheny/Ornette Coleman: Song X: Twentieth Anniversary

2005.12.12. 00:00
Ajánlom
Húsz évvel ezelőtt megjelent egy különleges és figyelemre méltó lemez: Pat Metheny és Ornette Coleman közös vállalkozása Song X címmel.

Különleges lemez volt, hiszen a két muzsikus a jazz két különböző pólusát jelképezte. S az eredmény? Egy nagyszerű Ornette-album, amelyen a gitáros sztár példás alázattal idomította stílusát az altszaxofonoséhoz. Együttműködésüket maguk se tarthatták teljesen haszontalannak, hiszen 2005-ben piacra dobták a lemez új változatát, rajta hat friss felvétellel.

A Song X – immár két változatban – azonnal felveti a kérdést: kinek a lemeze? A gitárosé, avagy az altszaxofonosé? Természetesen mindenkinek szíve joga, hogy így vagy úgy válaszoljon a kérdésre, e sorok írója azonban siet leszögezni: ő egyértelműen Coleman albumának tekinti a két Song X-et, függetlenül attól, hogy a CD-k gerincén Pat Metheny neve szerepel az első helyen. Nem csak az elfogultság mondatja mindezt a kritikussal, akinek Ornette Coleman az egyik kedvenc jazzmuzsikusa. A szubjektív tényezőn túl az a nem jelentéktelen érv is Coleman mellett szól, hogy az új változat 14 (illetve a régi lemez 8) számát mind ő szerezte, Metheny talán három régebbi darabban volt társszerző. Ha az újonnan előkerült szerzeményekkel bővített anyagot mégiscsak Metheny-lemeznek fogom fel, akkor – megbocsátható szubjektivizmussal – a gitáros legjobban sikerült albumának mondhatom, amelyen Pat Metheny nem úgy gitározik, ahogy szokott, hanem úgy, ahogy a húsz esztendővel ezelőtti Song X-en tette. Szellemesen, mértékkel cizellált és ideális tartamú szólókkal, sokszor Colemannel unisonóban játszva az egyes számok viharos tempójú témáját. Metheny eddigi életművében, legalábbis stiláris szempontból középen áll a Song X: mintegy egyenlő távolságra a megszokottan dallamos és lírai Metheny-lemezektől, illetve a szabad improvizáció iránti csodálatát talán túlságosan is élesen tükröző Sign Of Four-tól.

A „Kinek a nevéhez társítsuk a Song X című lemezeket?” persze nem az egyetlen kérdés, amely azonnal felvetődik a hallgatóban, amikor végighallgatja a Twentieth Anniversary-t. Kérdés például, új lemezzel van-e dolgunk, vagy egy régivel, amelyet most hat bonus track-kel megfejelve adtak közre. Merőben szokatlan ugyanis az az eljárás, amelynek itt szem- és fültanúi lehetünk: a „bonus track”-eket nem a lemez végére, az eredeti anyag mögé illesztették, hanem épp ellenkezőleg: a hat ismeretlen számmal kezdődik az új lemez. A magyarázat világos: az egykori album némi kapkodással összeállított anyagát újrakeverték, akusztikailag igényesebb matériát gyúrtak belőle. Másrészt nem az eredeti korpusz alternatív take-jeivel növelték a játékidőt, hanem eddig nem ismert, a húsz évvel ezelőtti LP-formátum szabta keretekbe bele nem férő hat (vagy inkább öt és fél) kompozícióval tették teljessé a kört. Hozzátehetjük: hazudnánk, ha a régi Song X-ről most azt mondanánk, érezhető volt rajta e hat szám hiánya. A régi lemez is kerek egésznek hatott, a hat „új” dal viszont kétségtelenül tovább árnyalja képünket a különleges sessionről. Korántsem arról van szó, hogy amit annak idején az igényes muzsikus-producer Metheny kihagyott a gyűjteményből, azt most – megfeledkezve mindennemű esztétikai szempontról – középszerű vagy ócska toldalékként a vásárlók képébe vágja. Nem, a hat friss szám mindegyike tökéletesen beleillik a Song X világába. Legyenek azok melodikusabb témák, mint amilyen a Police People vagy a The Good Life, vagy éppen absztrakt játék hangeffektusokkal, mint a slágerhosszúságú Compute, esetleg egy miniatűr remeklés, az All Of Us.

Természetesen nagy élmény újrahallgatni (ráadásul pompás hangminőségben) a régi nyolc számot is. A címadó darabot és különösen a hosszú Endangered Species -t, mely anno talán a leginkább felháborította a „Metheniac” zenehallgatókat a maga (valójában teljesen átgondolt) zűrzavarával. Másfelől a gitárszintetizátoron bravúrozó Methenyt profilírozó Video Games-t, a békebeli swingeléstől se visszariadó Mob Job-ot, az Ornette-soundot a maga tisztaságában megmutató Trigonometry-t, vagy a mindenestül álomszép Kathelin Gray-t. Ám most, húsz év múltán is könnyen megjósolható: az új Song X a régihez hasonlóan meg fogja osztani a Metheny-rajongók népes táborát. Lesznek olyan merészek, akik képesek követni bálványukat a harmolodic gitározás fura világába is, de gyanítható, hogy még sokkal többen lesznek olyanok, akik – megszokván, hogy a gitáros zenéje sokszor nem több mint az általuk is könnyen befogadható „smooth-edged pop-jazz confection” – felháborodnak majd Metheny „érthetetlen” zenei kalandján. Sebaj. „Részünkről” semmi harag! Ők hallgassák továbbra is a Travels-t, a The Road To You-t és az Imaginary Day-t. Az említett merészek pedig legyenek üdvözölve a klubban!

(Pat Metheny/Ornette Coleman: Song X: Twentieth Anniversary; Pat Metheny (gitár, gitárszintetizátor); Ornette Coleman (altszaxofon, hegedű); Charlie Haden (bőgő); Jack DeJohnette (dob); Denardo Coleman (dob, ütőhangszerek); Nonesuch, 2005)

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Mi az a tritónusz, és miért nevezték az ördög hangközének?

Schiff András egy interjúban nemrégen a tritónusz hangközével jellemezte Magyarországot. De vajon tudjuk, mi ez? És tényleg be volt tiltva a középkorban?
Klasszikus

A zene olyan, mint a pszichoanalízis

Fejérvári Zoltán november 20-án, illetve a rá következő két estén a Budapesti Fesztiválzenekarral lép pódiumra a Müpában. A külföldön is sikeres zongoraművész beszélgetésünkben elmondta, hogy miért jó egyedül zenélni, miért jó kamarázni, és mi köze mind ennek a pszichoterápiához.
Zenés színház

Először csendült fel az Egyesült Államokban a Bánk bán

Tizenötezer néző volt kíváncsi a magyar kultúrát népszerűsítő, vasárnap zárult kéthetes rendezvénysorozat előadásaira New Yorkban.
Klasszikus

Akit Kodály még személyesen instruált – Perényi Miklós

Azt vallja, egy zeneművet eljátszani csak a kezdet: elmélyedni, újrajátszani, folyton keresni, mint az aranyásó, ez a zenész feladata. Perényi Miklós Kult50-ben megjelent portréja.
Klasszikus

Elkápráztatnak új Rameau-lemezükkel Vashegyi György együttesei

Vashegyi György együttesei, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar lemezre vették Rameau ma már ritkaságnak számító operáját, a Naïst, és a kritika elismerését is kivívták.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Jazz/World ajánló

Tankcsapdát és Quimby-t is feldolgoz új lemezén a Sárik Péter Trió

Nemrég még Bartók jazzfeldolgozásai apropóján beszélgettünk Sárik Péter zongorista-zeneszerzővel, most azonban könnyedebb vizekre eveztünk a Jazzkívánságműsor magyarul című lemez kapcsán, amit december 14-én mutatnak be a MOMKultban.
Jazz/World magazin

60 éve készült ez az ikonikus fotó a jazz-legendák találkozójáról

Art Kane, az Esquire magazin jazz-szerető szerkesztője 1958-ban ötvenhét veterán és feltörekvő jazz-csillagot hívott egybe, hogy elkészítse A Great Day in Harlem című, azóta emblematikussá vált fotót.
Jazz/World soul

Ötven év után bemutatják az Aretha Franklinnel készült koncertfilmet

Sydney Pollack dokumentumfilmje 50 éven át dobozban lapult, most, hogy az énekesnő elhunyt, az ügyvédei sem akadályozzák meg a bemutatását.
Jazz/World interjú

Stanley Jordan: „Az emberek megérdemelnek egy olyan világot, amelyben hiteles művészek alkotnak”

Vajon miért pont Bartók Béla a kedvenc zeneszerzője és miért ragaszkodik annyira magyar zenésztársaihoz, Horváth Kornélhoz és Dörnyei Gáborhoz? A gitárvirtuóz november 17-én ad koncertet a Müpában, ennek apropóján válaszolt a fenti kérdésekre.
Jazz/World magazin

A test is egy hangszer, amit meg kell tanulni használni

"A zene fölemel" – szól a Snétberger Központ mottója. Igen ám, de a zenéléshez szükséges napi 5-8 óra gyakorlás rengeteg terhet, feszültséget is ró a zenészekre, különösen a testükre. Ezt felismerve indított Alexander-órákat a felsőörsi intézmény.