(Élet, rajz) Nagy utat járt be az idén nyolcvankét éves Wayne Shorter, amíg eljutott jelenlegi együttesének megalakításáig. Korán eljegyezte magát az improvizatív zenével. Tehetségére Art Blakey híres Jazz messengers együttesében figyelt fel a jazzvilág, így Miles Davis is, aki 1964-ben meghívta második, utóbb klasszikussá vált kvintettjébe. A stílusteremtő trombitással töltött, a hard boptól a jazz-rockig ívelő korszak döntő hatást gyakorolt a fiatal szaxofonos irányultságára. Davis így emlékezett a közösen eltöltött évekre: „Wayne-t nagyon foglalkoztatták a zene szabályai. Tudta, hogy a szabadság a zenében nem más, mint a szabályok ismerete, hogy azokat a saját kedvére alakítsa az ember.
Szerzeményeivel és hangszereléseivel ő volt zenénk intellektuális katalizátora.”
Wayne Shorter Quartet (Fotó/Forrás: Dorsay Alavi)
Innen csak egy lépés volt a jazz-rock korszakot meghatározó, Shorter pályáján is mérföldkőnek bizonyuló Weather Report megalakítása 1970-ben, amelyben partnere az Ausztriából Amerikába áttelepült, a szintetizátorok mesterévé vált Joe Zawinul lett: kettősük alkotta a másfél évtizeden át működő, összetételében gyakran változó csapat gerincét.
(Csapat, egység) Wayne Shorter már a '60-as évek elejétől saját nevén is kiadott lemezeket, köztük kilenc remek albumot a Blue Note gondozásában. Szólókarrierje a Weather Report felbomlását követően is folytatódott szaxofonjátékát előtérbe állítva, mígnem 2000-ben megszervezte akusztikus kvartettjét, amely új irányt adott zenéjének. A mai jazzben aligha van együttes, amely – anélkül, hogy a free jazz nyelvezetét használná– ennyire a spontaneitásra és a muzsikusok rögtönzőképességére építené játékát.
Váratlan megoldások, kiszámíthatatlan fordulatok, rendhagyó képzettársítások, olykor a kortárs zenére emlékeztető hangzások –és mindennek mélyén valami kinetikus energia, amely folyamatos mozgásban tartja a zenét. Danilo Perez, a virtuóz panamai zongorista, John Patitucci, a nagybőgő mágusa, és Brian Blade, az ütőhangszerek mestere alanyi jogon is jegyzett, önálló karriert építő művészek; a tízszeres Grammy-díjas Wayne Shorterrel alkotott, kivételes élményt ígérő együttesük egyedülálló attrakció a kortárs jazz világában.
Az amerikai sajtó Wayne Shorterről
USA Today: „A szaxofonos nyolcvanéves lesz, de zenéje ugyanolyan friss, mint mindig.”
The New York Times: „Káprázatos invenció, töretlen újító szellem – Shorter együttese felmérhetetlen hatást gyakorolt a 21. század jazz-zenéjének előadói gyakorlatára.”
Boston Globe: „Kevesen hagytak ilyen kitörölhetetlen nyomot a jazz térképén, mint a nagyszerű szaxofonos, zeneszerző, zenekarvezető Wayne Shorter.”
AllAboutJazz: „A Without A Net újabb kiemelkedő pont Wayne Shorter ragyogó együttesének pályáján. Mestermunka, amely Shorter klasszikus lemezeinek sorába illeszkedve tovább erősíti amúgy is előkelő helyét a jazz legfelső osztályában.”
DownBeat: „A Without A Net Wayne Shorter diadalmas visszatérése a Blue Note kiadóhoz negyvenhárom év után... Minden tekintetben kielégítő zene, amely a legmagasabb színvonalon szólal meg.”
Time Out New York:„Shorter játéka ma éppolyan lenyűgöző, mint egykori sikerei idején.”
NPR Music: „Wayne Shorter egyike korunk legnagyobb jazz-zenészeinek.”
(Helyek, nevek) Halott a jazz, vagy csak máshová költözött? – provokálta az olvasót egyik könyvének címével Stuart Nicholson jazztörténész. Ha Robert Glasper nevét hallja, bárki az utóbbira szavazna. Az ő világában a jazz olyan helyet foglal el, amely mellett a rap, az R&B, a hip-hop is él és virul. A harminchét éves zongorista nem az egyetlen az újabb muzsikusnemzedék tagjai között, akik a ritmikus (fekete) zene populárisabb válfajain nőttek fel. Természetes fejlemény, hogy ebben a kultúrkörben kifejezést igénylően együtt léteznek a városi folklór különböző hajtásai, hogy csak Steve Coleman szaxofonos m-Base elnevezésű körére utaljunk a '90-es évekből.
Robert Glasper Experiment
Robert Glasper tanoncéveit olyan prominens jazzmuzsikusok mellett töltötte, mint Christian McBride, Kenny Garrett, Nicholas Payton, Terence Blanchard és Roy Hargrove, lelki szemei előtt azonban végig édesanyja példája lebegett, aki a templomban gospelt énekelt és zongorázott, a helyi jazzklubban pedig jazzt és bluest játszott. A kettősség először a Blue Note által kiadott Double-Booked (2009) című CD-n jelent meg, amelyen egymás mellé állította akusztikus trióját és elektromos experiment együttesét. Ez a lemez még alapvetően jazz-fogantatású volt, de már más hatásokat is mutatott.
(Fekete, fehér) Az igazi váltást a jelentős figyelmet és kedvező kritikai visszhangot kiváltó Black Radio című 2012-es CD-je hozta el, mely olyan előadók közreműködésével készült, mint Erykah Badu, Bilal, Lupe Fiasco, Lalah Hathaway, Ledisi, Meshell Ndegeocello – akik távolról sem a jazz művelői. Glasper vallomása szerint sorban jöttek a stúdióba, a zene a helyszínen született, és nem tervezte, hogy R&B legyen belőle. Mégis az lett, a Grammy-díj zsűrije is ebben a kategóriában jutalmazta a lemezt. Ezt megelőlegezte a média kitüntetett figyelme, a rádióadások, tévészereplések sora, amelyek a CD megjelenését kísérték.
Robert Glasper és New Orleans
Végül is hol fusson össze az ember a mai jazz/R&B ünnepelt sztárjával, ha nem a jazz bölcsőjében, New Orleansban? Robert Glasper 2013 novemberében a New Orleans-i Tulane Egyetemen a jazztanszék hallgatói, oktatói és muzsikustársak előtt egy órán át beszélt a jazzhez fűződő viszonyáról, zenéje jellegzetességeiről. A texasi Houstonból származó zenész a terem közepén levő zongorára támaszkodva állt, barna dzsekiben, sötét napszemüvegben, fekete sapkában, és hosszú ujjainak repkedő mozgásával kísérte magyarázatát. A felfokozott hangulat, a rezzenéstelen összpontosítás jelezte: a közönség tudatában van annak, hogy különleges személyiséggel találkozik. Az is érzékelhető volt, hogy olyasvalaki jött közéjük, aki mentalitását, zenei törekvéseit tekintve közel áll fiatal hallgatóságához. Az előadás végén felbomlott az addigi fegyelem; érdeklődők, ismerősök, egykori muzsikustársak zsongták körül a vendéget. Köztük Geoff Clapp, a New Orleansban élő dobos, aki egykor New Yorkban együtt lakott és játszott Glasperrel. Az üdvözlő csók kifejezte a zongorista örömét, és egyúttal tanújelét adta annak, hogy a fekete és a fehér olyan békében megférhet egymás mellett, mint a billentyűk a zongorán.
A következő, Black Radio 2 című lemez némi módosítással hasonló zsánerben fogant, és egyik száma ismét Grammy-díjas lett. Glasper ezután meglepetésre visszatért akusztikus triójához, és 2015-ben, meghívott közönség előtt rögzítette legújabb, jellegében előző CD-ihez hasonló anyagát, amelyet Budapesten is bemutat.
A fekete zene olyan ház, amelynek sok szobája van: jazz, blues, gospel, R&B, rock, hip-hop stb. Én bekukkantok ezekbe a szobákba. Ez az én otthonom. A mi otthonunk”
– fogalmazta meg művészi hitvallását Robert Glasper.
hírlevél
