A jazz az első multikulturális zenei műfaj, amely nem jöhetett volna létre máshol, mint az Egyesült Államokban, amit eleve különböző kultúrákból érkezettek építettek fel. Amerikai műfaj, mert a kialakulása és fejlődése párhuzamosan haladt az Egyesült Államok társadalmának és kultúrájának változásaival, az ország önálló kulturális karakterének megteremtésében pedig elsődleges szerepe van. A jazz azonban mindenekelőtt az afroamerikaiak által az Újvilágban életre hívott zenei hagyomány. Ebből eredeztethetőek azok az attribútumai, amelyek máig meghatározzák, úgyis, hogy napjaink jazz zenéje – rendhagyó visszatalálásként a saját múltjába – gyakran írható le korábban egymástól nehezen belátható távolságban létező kultúrák találkozásaként, ahol

a közös nyelvi készlet helyett a lassacskán feloldódó feszültség helyére beáramlott nyitottság és kíváncsiság teremti meg a zene létrejöttének alapjait.

GettyImages-2662796 (Fotó/Forrás: Hulton Archive / Getty Images Hungary)

A jazz kialakulásának és kikristályosodásának folyamatában nem a különböző országok zenei hatásainak összeolvadása jelenti a vezérelvet, hanem, hogy egy fiatal, eredetileg csupán importált és ez által gyorsan elcsökevényesedett kultúrával rendelkező országban született.

A jazz megjelenése valójában az amerikai kultúra megjelenését is jelentette.

Ahhoz azonban, hogy eltérő kultúrák találkozásából valami új jöhessen létre szükséges volt, hogy valamelyik dominánssá váljon és magába olvassza a többi felől érkező hatásokat. Társadalmi támaszték híján az Európából áthozott kulturális és művészeti tendenciák rövidesen elsorvadtak, az Afrikából behurcolt rabszolgák számára a zene azonban egyszerre volt a mindennapi életük természetes része, fejezte ki a különállásukat és lázadásukat, valamint jelentette azt a csatornát, amin keresztül mindennapos szenvedésük feloldódhatott a zenélés jelentette közösségi élményben.

Scott Joplin (1868-1917) amerikai zongorista és zeneszerző (Fotó/Forrás: Hulton Archive / Getty Images Hungary)

Az Afrikából az Újvilágba hurcolt fekete rabszolgák zenéjét nagyban meghatározta annak közösségi funkciója, ennek is betudhatóan ritmikailag és harmóniailag is gyökeresen különbözött az európai zenétől. A kettő közti hidat végül az teremtette meg, hogy a feketék elsajátították az európai hangszerek használatát és kénytelenek voltak alkalmazkodni a hangszerek által támasztott megkötésekhez, a saját zenéjük karakterének bizonyos elemei azonban így is megjelentek játékukban, ahogy a művészetük egy másik lényegi aspektusa, a rögtönzés is. A XIX. század második feléig azonban a részben afrikai, részben keresztény gyökerű, a vallásos és a világi zene közti határokat elmosó, a rögtönzésre gyakran építő spirituálét leszámítva nem tudott létrejönni valódi fúzió az eltérő zenei kultúrák között.

A változást az 1863-as rabszolga felszabadítás hozta meg, amely, legalábbis részben megszüntette a feketék röghöz kötöttségét, akik szétszéledtek az országban, a korábban viszonylagos elszigeteltségben létező közösségek pedig elkezdtek keveredni egymással. A feketék emancipációja azonban mindössze az 1896-os, a faji szegregációt bevezető Jim Crow törvények elfogadásáig tartott. Ebben az időszakban jelent meg a jazz egyik közvetlen előzményének tekinthető ragtime stílus, amely, bár leginkább az európai zenei hagyományokon alapult, a dallam és a ritmus kontrasztja, valamint a stride stílus korai előfutárának tekinthető balkezes zongorafutamok okán mégis elvált attól.

Ragtime zene 1955. körül a Red Dog Saloonban (Fotó/Forrás: Keystone / Getty Images Hungary)

A jazz születése azonban mindenekelőtt egy városnak, New Orleansnak köszönhető. New Orleans kulturális sokszínűsége még az Egyesült Államokban is teljesen egyedülálló. A XIX. század végének ragtime zenekarai, marching bandjei apránként beépítik a zenéjükbe a város különböző nációira jellemző zenei nüanszokat, majd ebből, a még rögzített zenéből a XX. század első évtizedére létrejön a kollektív improvizációt legfontosabb szervezőelvévé emelő ún. klasszikus jazz stílus, amely azonban nem lett volna képes a továbbfejlődésre, ha nincs, ami világos és követhető keretek közé szorítsa.

A blues nem csupán egy zenei stílus, hanem egy zenei forma, amely a ragtimehoz hasonlóan a XIX. század második felében jött létre, a gyökereit viszont a feketék, részben Afrikából származó énekei jelentik. A blues körkörös, ismétlődő harmóniamenete jelenti a jazz kialakulásának egyik leglényegesebb pontját. A blues hatása a jazz műfajára azonban ennél sokkal mélyebb. A blues jelenti annak valódi arcát. Az európai harmóniához szokott fül számára hamisnak hallatszó elnyújtott, koszos hangok jelentik azt a zenében korábban idegen árnyalatot, amely aztán beszivárog a huszadik század zenéjének minden apró szegmensébe, a jazz számára pedig mindvégig megmarad az önazonosság zálogaként, ahogy ez a sorozat további részeiből is kiderül majd.