A jazz New Orleansban született, a születését megteremtő körülmények pedig a mai napig, sőt manapság talán minden korábbinál hangsúlyosabban határozzák meg a műfaj egyik legfontosabb ismertetőjegyét.

Párbeszéd a zenészek és a kultúrák között, ami -bár helyenként bonyolult eszköztárral- de a modern zene történetében egyedülálló őszinteséggel és egyszerűséggel szól az emberről. Ennek az időnként fájdalmasnak tűnő őszinteségnek a forrása pedig a jazz mélyrétegeiben változatlan formában lerakódott összetevő, a blues.

Joe King Oliver és zenekara

A jazz születését kizárólag New Orleanshoz kötni természetesen felületes ítélet, a műfaj összetevői és közvetlen előzményei ugyanis nem feltétlenül kötődnek ehhez a városhoz, ugyanakkor a megfelelő társadalmi klíma csak itt volt adott ahhoz, hogy az eltérő hatások szintézise folytán megszülethessen a műfaj. New Orleans ma is az egyik leginkább európai város az Egyesült Államokban, a XIX. században pedig egészen különleges és ritka példája volt a különböző kultúrák viszonylagos harmóniában való, ráadásul gazdaságilag is produktív együttélésének. Az 1863-as rabszolga felszabadítást követően az immár szabad feketék közül sokan kötöttek ki az ekkoriban az Egyesült Államok ütőerét jelentő Mississippi torkolatában fekvő New Orleansban, ahol ráadásul már a korábbi évszázadokban is meglepő türelemmel viseltettek az Afrikából idehurcoltak kultúrájával szemben. A felszabadítást követő össztársadalmi enyhülés azonban csak átmeneti volt.

Az 1896-ban kihirdetett, bizonyos társadalmi és mindenekelőtt gazdasági változásokra cinikus és populista választ adó Jim Crow törvények alapjaiban határozták meg az Egyesült Államok történelmét az elkövetkező nyolcvan évben, ez a hatás pedig még ma is érezhető. A faji szegregáció meggátolta, hogy a feketék a viszonylagos alávetettségből meginduljanak a polgárosodás útján, sokan közülük az ekkoriban megvetettnek számító szórakoztatóiparban találtak boldogulást. New Orleansban a városvezetés már a század végén igyekezett a kétes hírű mulatókat egy helyre koncentrálni, így jött létre Storyville, ami egészen az ország Első Világháborúba való belépéséig a jazz fejlődésének egyik motorja volt.

Storyville-i házsor 1955. körül (Fotó/Forrás: Evans / Getty Images Hungary)

A francia kultúra viszonylagos hegemóniája – melynek nyoma helyenként ma is felfedezhető a város építészetében – nem csak New Orleans toleráns atmoszférájához teremtett ideális körülményeket, de a jazz születésében is fontos szerepe van,

hiszen a műfaj az alapvető hangszerparkját a francia fúvószenekaroktól vette át.

A műfaj dallamkészletének mélyén ma is felfedezhetők a német, ír, spanyol és más európai országok zenéjének nyomai, ezeknek a hatásoknak a gyökerei pedig mind a Mississippi deltája felé mutatnak. A XIX. század második felében jelentek meg a városban azok a zenekarok, amelyek az afrikai és az európai zenét és hangszereket ötvözték, kissé még balesetes, kontrasztos formában. Emellett jelen volt az autentikusnak tekinthető afrikai zene is, a katonai zenekarok, vagy a többek közt az utóbbiak zenéjének bizonyos részeit a szórakoztató muzsikába átemelő, és a jazz egyik leghangsúlyosabb előzményének tekinthető ragtime is. A század végén pedig megjelentek az első jazz zenekarok, amelyek ekkoriban még nem ezen a néven definiálták magukat (a jazz kifejezés csak az 1910-es években kezdett elterjedni), viszont, szemben a ragtime rögzítettségével, improvizatív, azaz rögtönzött zenét játszottak. Az improvizáció jelenti manapság is a jazz leglényegesebb elemét. A rögtönzöttség, valamint a ritmika, az európai zenéhez képest szokatlan ziláltsága az afrikai hatások lenyomata. A jazz azonban nem tudott volna létrejönni, ha nincs az európai harmóniarendet afrikai hatásokkal ötvöző blues, amely nem csak a jazzt, de a huszadik század zenéjét is alapvetően határozta meg, még úgy is, hogy a hatása inkább csak az előbbire tűnik elsőre is nyilvánvalónak.

A jazz legkezdetlegesebb megjelenési formája, vagyis a kollektív improvizáció azért is érdekes, mert egyszerre alkotása a közösségnek, ugyanakkor a közösséget alkotó individuumoknak is.

Louis Armstrong, Joe King Oliver

A vezető hangszer szólóját a kísérőhangszerek visszhangozzák és díszítik, azonban az egész darabokra hullana, ha nincs, ami periódusokra osztja, ezáltal keretek közé szorítva a zenét. A bluesforma találkozása a kollektív rögtönzéssel szülte meg a jazzt, e nélkül az egyébként egyszerű harmóniarend nélkül a jazz nem tudott volna létrejönni, mert ez szabályozza annak szabadságát. Van azonban a bluesnak egy másik aspektusa, amely más szempontból ugyan, de legalább ennyire fontos, elidegeníthetetlen része a jazznek. A blueshoz és jazzhez szokás egyfajta szomorú, bánatos hangvétel kötődni, ennek forrása pedig az, hogy a jazz-zenészek számára alapvető mintát jelentő bluesformában az európai diatonikus (hétfokú) skála bizonyos hangjait máshogy, máshol, időnként elcsúsztatva, valami gyanús kétértelműséggel játsszák. 

A lényeg itt nem a szomorú hangvétel, hanem a kétértelműség. A blues ugyanis mindig valami megmagyarázhatatlan boldogság kíséretében rakódik le a hallgatójában.

A műfaj korai éveiben egyáltalán nem készültek lemezfelvételek, így Buddy Bolden, vagy Joe ”King” Oliver zenéjéről legfeljebb forrásokból lehet tájékozódni. Az első felvétel 1917-ben készült a kizárólag fehér zenészekből álló Original Dixieland Jazz Banddel. A jazz és a blues korai, klasszikus korszakából rengeteg nevet lehetne felsorolni és mindig lenne, aki igaztalanul maradt ki, meg sem érdemes próbálni kiválasztani azokat a zenészeket, akik nélkül a műfaj más irányba alakult volna, ugyanis kollektív művészet lévén, a jazzben – és ez leginkább a korai időszakra igaz, mielőtt kialakultak a műfaj individualista hajtásai – a közösség jelenti a fejlődés hajtóerejét.

Szegényen született, gazdagon halt meg és az életében nem ártott senkinek”

– ahogy Duke Ellington fogalmazott Louis Armstronggal kapcsolatban. A nagyközönség által gyakran csak Satchmóként emlegetett zenész az elsők egyike volt, aki megelőlegezendő az individuum jazzbeli eluralkodását, kialakította a saját, összetéveszthetetlen hangját, ráadásul, az imént említett Duke Ellingtonhoz hasonlóan színvakká tette a saját közönségét, ez pedig az ő idejében – a jó marketingérzék mellett – leginkább a zenéjének minden falat lebontó derűjével volt lehetséges.

Bessie Smith 1935. körül (Fotó/Forrás: Three Lions / Getty Images Hungary)

A sokak által a valaha élt legnagyobb blues énekesnőnek tartott Bessie Smith esete más. Senkiéhez sem hasonlítható erő és méltóság volt az ő hangjában. Minden hangot hangsúllyal énekelt, meglepetésszerűen finom és éteri hajlításokkal, mai füllel hallgatva megdöbbentően tiszta és erős érzéssel. A húszas években lemez milliókat eladó énekesnő képtelen volt arra, hogy érvényesítse a saját érdekeit és kiálljon a művészetért, erről azonban nem ő tehetett, hanem az őt kihasználó zeneipar és a faji szegregáció, amely elvette tőle az eszközöket, amiknek a segítségével nőként képes lett volna irányítani a karrierjét. 1937-ban aztán egy autóbalesetet követően a kórházban egyszerűen nem voltak hajlandóak ellátni őt a bőrszíne miatt, Bessie Smith pedig elvérzett az úton, valahol Mississippi államban.

Az Egyesült Államok a sorozatos német provokáció hatására 1917-ben belépett az Első Világháborúba, New Orleansban pedig az összes mulatót bezárták, majd 1919-ben bevezették a szesztilalmat. A jazz-zenészek elhagyták a várost, a műfaj pedig új központokat talált, hogy fejlődhessen, a klasszikus vonal tovább élt, máshol fragmentálódott, végül a húszas évek végére kialakult a szórakoztatóipar a legegyszerűbb és legsokoldalúbb módon pénzzé váltható swing stílus, amely ennek ellenére temérdek mennyiségű előadót termelt ki, akiknek a zenéje ma is különleges és érvényes tud lenni.