John Coltrane hatása cseppet sem múlik, sőt, az eltelt közel ötven év alatt kultusza példátlan méreteket öltött. Armstrong, Davis, Parker és ő. Ők a halhatatlanok, két trombitás, két szaxofonos. Persze, ki-ki hite és ízlése szerint bővítheti a névsort: Ellington és Django, vagy Hendrix és Pastorius - akár élő nagyságokkal is, de a két, sajnálatosan rövid életű szaxofonos személyes, sőt kapcsolati érzelmeket kelt ma is sok mindenkiben. Nem kevés rajongó szemében a Love Supreme című lemez kimagaslóan kultikus státuszt ért el. Juhász Gábortól magától tudtam meg évekkel ezelőtt, hogy John Coltrane kultuszának van egy vallásos formája is, egy közösség névadó szentként tiszteli San Franciscóban.
Az ikonszerű megjelenítést közelről megnézve látható, hogy éppen a Love Supreme-ből vett idézet olvasható a „kőtáblán". Annyiban a közösség vitathatatlanul Coltrane gondolatiságát követi, hogy nem csak felekezetek feletti, hanem világvallások feletti módon keverednek a kultusz elemei - bár azt érdemes megjegyezni, hogy Coltrane iszonyúan szerény és inkább meditatív, mint exhibicionista művésztípus volt, távol állt volna tőle a saját kultusza. Éppen a Love Supreme felvétele (1964 végén) volt az a pillanat, amitől kezdve életében a spiritualitás mindent felülírt. Coltrane addigra már kiérlelte a lemez zenei stílusát, az óriási hatás, amit azóta is minden figyelmes hallgatóra gyakorol, éppen a spirituális töltetnek köszönhető. Egy négytételes, elementáris hatású műről van szó, amelyet az ima alapfogalmával lehet leginkább tematizálni. Ezekben az években már nem használt se alkoholt, se szereket, amire utal is a lemez eredeti jegyzeteiben. Alapos zeneesztétikai-jazztörténeti elemzés olvasható a darabról Lewis Porternek a Legendák élve vagy halva című Cartaphilus-sorozatban megjelent könyvében, azt viszont Eric Nisenson Coltrane-kötetéből tudtam meg, hogy a felvétel időpontja egybeesik az utolsó békebeli pillanattal a feketék polgárjogi mozgalma és a többségi társadalom összeütközése előtt.
A Love Supreme recepciója is már külön jazztörténeti fejezet lett, a felvételeken jelen lévő, de végül a lemezen nem hallható Archie Shepp tanítványi hozzáállása, vagy Dresch Mihály története arról, hogy napokig révületben hallgatták Coltrane-t, sok érdekes adalék. Juhász Gábor jelentős módon gazdagítja most ezt a sort. Azok lábnyomába lép, akik keresőként követik Coltrane-t a magasabb régiókba igyekezve. Vallomásos, lírai kísérőszövegét így zárja: „Legyen esti ima. Esti zsoltár. / Életem fontos eseménye, hogy rátaláltam. / Hogy újramondhatom."
Praktikus szempontból közelítve mindezeket a kérdéséket, hogy hogyan lehet egy ilyen mértékben kanonizált művet eljátszani, a hangszerek összeállítása kulcskérdés volt. Juhász, azt hiszem, embert/muzsikust ugyanannyira választott, mint hangszert, két, hasonlóan spirituális megközelítésű, csodálatosan elmélyült zenészt kért fel partnernek: Szalai Péter tablást és Lukács Miklós cimbalmost. Micsoda? Cimbalmot?
Ott voltam a darab (az átdolgozás) bemutatóján a Nyitott Műhelyben tavaly, ott szembesültem ezzel a kérdéssel először. Nagyon is profán hangszernek ismerjük, és magyar hangszernek tartjuk a cimbalmot - Schunda Vencelnek köszönhetően részben jogosan, de azért a cimbalom rokonai vagy elődei már a Szent István-i államalapítás előtt is pengtek-bongtak, Lukács játszott már közösen görög és indiai „őscimbalmossal" is. A tabla és a Calcutta Trio-alapító Szalai jelenléte levezethető abból, hogy a Coltrane-mű eleve mantrikus, szerzője pedig behatóan foglalkozott a buddhizmussal (is) a mű születése idején. És a gitár? A világban a különböző zenekultúrák között szétnézve azt lehet mondani, hogy leginkább talán közkincs, univerzálé, ha rokonait is ideszámítom, bizonyosan. Abban a pillanatban, ahogy a hangszerek megszólaltak a meghitt Műhely-beli alkalommal, ezek a kérdések azonnal kihullottak a fejemből. Persze azért tudatában voltam, hogy mindhárman maximálisan ki is használják hangszereik adottságait, és hogy tökéletesen harmonizál mind a trió, mind pedig a három duó megszólalás.
Nem érezném helyénvalónak itt és most alaposabban elemezni a Fonó Records által kiadott Juhász-trió igazán emelkedett feldolgozását - csak utalni szeretnék rá, hogy előadásuk megfelel annak a mércének is, ahogy ők hárman jazz-zenészek módjára vesznek egy témát, „megrázzák", megvariálják, improvizálnak rá, és az előadásból szépen, fokozatosan zeneszerzés lesz. A mérték, a leggondosabb klasszikus (aurea mediocritas) ízlés uralja a feldolgozásban-elsajátításban a szvitek egymásutánjának hangulatait, a szólók elengedését és lezárását, a jelentésteliségnek ezt az áradását, amelyben beleleshetünk a zenészek meditációjának gondolatvilágába.
Őszintén mondom: ezt a zenét hallani kell. Ha valaki valaha úgy érezte, hogy felfelé kell tekintsen ebből a világból, próbálkozzon meg nyugodtan ezzel a négytételes művel. Sorvezetőnek ott van maga a szépen lefordított Coltrane-zsoltár, még angol eredetiben is. Juhász tisztelettel, elmélyülten és mind a mű, mind zenésztársai iránti alázattal „fordította le" ezt az imát. Sugárzik belőle, amit megerősít személyes, szóban is kifejezett vallomása/önmegszólítása: úton vagy, hát keress, és találni fogsz!
A lemez második részében Juhász nagyot vált: az isteni dimenzió után az otthonosban vagyunk. Mindig csodáltam a gitáros képességét arra, hogy a hétköznapiból, a magától értetődőből olyan sűrűn szőtt, ünnepként átélhető művészetet hozzon létre. Amikor meghallottam, hogy egyik előző lemezének a Budapest címet adja, akkor felhorkantam, hogy miért kell ennyire eredetieskedni... Aztán megértettem, hogy ez nála olyan, mint a szobrásznál az agyag: csak sár, maga a föld, lejjebb nincs már semmi. Ami a keze alól kijön, az viszont már felkerül a podesztre: szemmagasságba. Így vagyok a második négy felvétellel is ezen a lemezen, szeretetteljes baráti vagy családi együttlét gesztusait mutatják meg zenében, bár inkább csak három Juhász-szerzemény alkot ebből egységet, a negyedik, a ráadás Lukács kecses Debussy-feldolgozása.
Enigmatikus képet választottak a borítóra: a koncentrikus körök közepe felé haladás egyrészt idézi számomra a mantrikus jelleget, másrészt a felfelé vagy befelé nézés ugyancsak a meditációs lelkiállapot térbeli kifejezései. Sokféle értelmezést enged meg a lemez címe: Making a change. Jelentheti például, hogy adaptálták ezt a kolosszális művet, vagy, hogy ők is (változást) teremtenek a művészetükkel, zenei szakszóra is utalhat. Vagy így, vagy úgy, egy biztos, Juhász és barátainak ez az útkeresése bebizonyította: az út a cél.
hírlevél
