„A kamera mindenkit feszélyez” – Kleb Attilával jazzről, megtalált közönségről és a márványtömbök fotózásáról

A képeiden körbenézve, felmerül az emberben a tyúk-tojás dilemma. Fotó vagy jazz? Mi volt előbb?

Egyértelműen a fotózás. A zenei karrierem nagyon rövid ideig tartott – két hónapig. Gitározni tanultam és belefutottam egy nem túl kellemes szolfézstanárba. Már általános iskolás koromban fotóztam, mi voltunk az az osztály a gimiben, akinek két tablója készült, egy normál, meg egy „bolond”. Később, a fotós iskola után az MTI-ben kezdtem, és egy koncertes ismerősöm révén én lettem a Music Television kelet-európai promócióinak a fotósa, ami marha nagy dolog volt akkoriban. A fizetésemet ugyan dollárban kaptam, ami miatt például arra, hogy legyen egy rendes hifim, addig kellett várnom, amíg egy ausztrál ismerősöm meg nem vette nekem a dollárboltban. Akkor összejött hozzá egy jó kis CD-gyűjteményem is.

Az volt az álmom, hogy milyen jó lenne egy kis, barátságos CD-boltot létrehozni, és egyszer csak váratlanul az ölembe hullott! 25 négyzetméteres volt csak, de épp olyan bensőséges, amilyennek szerettem volna; le lehetett ülni, beszélgetni, zenét hallgatni, a törzsvevők kávét kaptak.

Miles Davis kétszer dedikált fotója (Fotó/Forrás: Kleb Attila 1989)

2002-ben aztán be kellett zárnom, mert bezuhant a forint, mi pedig alapvetően rendelésekkel dolgoztunk, Amerikából hozattuk a lemezeket. Nem kérhettem a vevőimtől hét-nyolcezer forintot a már megelőlegezett ötezer helyett. Be kellett zárnom.

Mivel ejtett rabul a jazz? Szerintem olyan, mint egy 19. századi fejlődésregény: az ember együtt érik ezzel a zenével…

Abszolút így van. Ez is a fotózás révén történt. Az első munkahelyemen, az MTI-nél – mivel pofátlanul fiatal voltam – a kulturális rovatnál megkaptam a koncerteket. Akkor kezdtek el jönni a nagy produkciók, világsztárokkal. 1988-ban a Human Rights Now!-nak én lehettem a hivatalos fotósa.

Olyan gyomorgörcsöm volt, két éve voltam csak a szakmában és a csoportképnél ott kellett terelgetnem Peter Gabrielt, meg Stinget…

Aztán 1989-ben először jött Miles Davis a Sportcsarnokba és őt fotózhattam. Amikor másodszor jött, már tőlem kértek fotót a plakáthoz, és hihetetlen volt, az óriási Mahir-oszlopok a képemmel. Amikor újra találkoztam vele, dedikálta is egy róla készült fotómat. Miles Davis egy isten a jazzben, azt hiszem, ott indult el valami a műfaj irányába. Elképesztő volt az aurája, átjön a lemezein is. Szerencsés vagyok, mert sok művésznek nem csak a zenéjét ismerem, hanem a fotózás vagy a koncertszervezés révén sokukhoz személyes kapcsolat is fűz.

Snétberger Ferenc (Fotó/Forrás: Kleb Attila 2018)

Lehet, hogy létezik valami közös nevezője a jazznek meg a fotózásnak? Nekem legalábbis ez jutott eszembe a backstage-fotóidat nézve.

Biztosan, én is érzem, bár nem tudom megfogalmazni, hogy mi lehet az. Én nagyon szabadságszerető, meg szabad embernek tartom magam, és a jazz is nagyon szabad – ebben lehet talán valamifajta párhuzam, lélek-rokonság.

A jazz-zenészeknél is azt érzem, hogy nem viselnek maszkot, nincs „műmájerság” bennük, nagyon közvetlenek, természetesek. Elképesztő élményeim vannak, hihetetlen sztorik meg emlékképek; hatalmasak, szó szerint nagy betűs Emberek.

Ugyanebben az időszakban volt koncertje Pat Methenynek is a BS-ben és utána levitték vacsorázni a Merlinbe. Balázs Elemérék játszottak és Metheny beszállt jammelni. Esküszöm, jobb volt, mint a nagy koncert, az én szívemhez legalábbis közelebb állt. Hihetetlen érzés volt ott fotózni, zöldfülű tacskóként. Amikor 2017-ben, már szervezőként meghívtuk Pat Methenyt, előtte kikerestük az MTI-archívumából a képeit, amiktől dobott egy hátast.

Miért nem írod meg ezeket az élményeidet?

Tervezem! Már van egy kis jegyzetem, amibe a koncertekről irkálok folyamatosan.

Hogy képzeljem el: bedőlt a lemezbolt, aztán később – olvastam – egy politikai kampányban is részt vettél, majd pedig otthon merengtél a jövődön, amikor egyszer csak a térdedre csaptál, és azt mondtad, hogy akkor koncertszervező leszek? Hogy történt ez?

Mindig szerettem a kihívásokat, a 2014-es választási kampányba fotósként hívtak, és egy nagyon jó csapatba kerültem külsősként. Nem a párttagságról szólt ez, hanem gondolatokról, értékekről és szimpátiáról. De jött a vége, a pofára esés, és mivel az ország hihetetlenül átpolitizálódott, aki a vesztes oldalon állt, nem létezett tovább. A végén egy nagy, üres fekete lyuk tátongott előttünk. Hatan voltunk a csapatban – együtt is maradtunk, mert olyan jó volt együtt dolgozni –, és volt egy csomó ötletünk. Én akkor vetettem fel, hogy nagy kedvem lenne jazzkoncerteket szervezni. Az előzménye pedig csak annyi volt, hogy

a Népszabadság Magazinnál Völgyi Verával egy szardíniai hivatalos utunkról kicsit megszökve találtunk egy remek szárd barátra, a San Sperate kis településen élő Pinuccio Sciola nevű szobrászra, egy fantasztikus figurára. Oda, San Speratéba szerveztünk először jazzkoncerteket. Innen jött az ötlet, hogy csináljuk nagyban!

A családjainktól dobtuk össze a pénzt az első koncertre, és kapásból több milliót buktunk. A többiek kiszálltak, ketten maradtunk Vető Balázzsal, és így dolgozunk azóta is.

John McLaughlin (Fotó/Forrás: Kleb Attila 2019)

A jazz-klubokban még nem találkoztam „telt ház” táblával. Mikor vesztette el a magyarországi jazz a közönségét? Volt neki egyáltalán?

Szerintem évtizedekkel ezelőtt. Nagyon érdekes, a Müpában minden tavasszal van egy Jazz ShowCase, és szakmai kerekasztal beszélgetések is zajlanak ilyenkor. Sok éve, egy neves magyar jazz-zenésztől hallottam itt, hogy a jazz már nem a klubokba, hanem a színpadra való. Magamban csak annyit mormogtam, hogy na, itt csesztétek el.

A mai napig ezt nyögjük, hogy a pódiumra fölemelt jazz egy elit, kiváltságos, sznob dologgá vált,

és ez nagyon nem jó üzenetet közvetít a közönség felé. Hiszen a jazz eredetileg mégiscsak tánczene, az a műfaj, amit élőben kell hallgatni, mert a közönséggel való interakció alakítja magát a koncertet.

Roscoe Mitchell (Fotó/Forrás: Kleb Attila 2018)

Ma nagyon sok a tehetséges fiatal a zenei műhelyekben, és a koncerteken is egyre több huszonéves vagy harmincas arcot látni. Hol tart most a közönség visszaépítése?

Balázs, a társam adatelemzéssel is foglalkozik. Kialakítottuk a saját jegyértékesítési rendszerünket, így azonnal látjuk is a közönségünket. Nagyon érdekes, hogy mióta elkezdtük, átlag tíz évvel lett alacsonyabb a jazz-kedvelők átlagéletkora. Optikailag is meg tudom erősíteni, hogy nyolc éve még hatvan pluszos volt az átlagéletkor, mára pedig inkább ötven plusz körüli. Ez szép teljesítmény szerintem. És egyre több a fiatal. Nagyon jó munkát végez például a Lumen, ahol eleve fiatal a közönség, náluk pedig főleg a free jazz, az alternatívabb vonal megy. Még a saját, 27 éves fiamon is meglepődtem, mikor véletlenül kiderült, hogy vájtfülűbb, mint én!

Április 27-től jön a JazzFest Budapest, több mint tíz helyszínnel, belakjátok a várost az elkövetkező két hétben. Hogy jött létre a kluboknak ez az eddig példátlan kapcsolódása?

Végül tizenkét helyszín lett, de most már meghúztuk a vonalat, kész, vége. A klubok mellett még bejelentkezett a Bartók Rádió is egy, a programunkba illeszkedő koncerttel, és mi örömmel láttuk őket. Azt fontos elmondanom, hogy most nem a GetCloser a szervező, ez egy másik alakulat, de ugyanúgy mi állunk mögötte Balázzsal. Ez egy olyan szép összefogás, amiben minden érintett klub, intézmény benne van – ez nagyon fontos. Nagyon gyorsan történt, körbeírtam egy emailt, leírtam az elképzelésünket, a víziónkat az egészről, és erre mindenki azt mondta, hogy köszönik, tök szívesen benne vannak, hogy népszerűsítsük a jazzt, és ez alatt a tizenhat nap alatt minden a jazzről szóljon.

Ambiciózus terv Budapestet visszailleszteni a jazz világtérképére.

Fotósként sokfelé jártam a világban, és a művészeknek majdnem egytől-egyig az az elképzelése, hogy Budapest a zene fővárosa. Itt én ezt nem így érzem. Nagyon hiányoznak a maximum egy-kétezer fős befogadóhelyek, egy ilyen van, a Kongresszusi Központ, de ott meg olyan rövid határidőkkel kell beérnünk, ami a nemzetközi szervezést lehetetlenné teszi.

A jazzben még Chick Coreával sem könnyű kétezer jegyet értékesíteni.

A London Jazz Festival hasonlóan nagyszabású, több hetes, több helyszínen zajló rendezvény, a többi jazzfesztivál inkább egy hosszú hétvégét vagy hétvégéket jelent. Gondoltam, gondolkozzunk mi is nagyban most már! Úgy tűnik, hogy a JazzFest megálmodásával valami elindult: egy ismerősöm révén kaptunk egy kisbuszt a Porsche Hungáriától, és a főváros is támogat minket. A rendezvény a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseménye lett.

Saját jazzklubot sosem akartál?

Ez az álmom, hogy legyen majd hova lejárnom, nyugdíjasként, esténként. Majdnem lett, de úgy látszik, ez még várat magára. Vannak még más álmaim is, mert ha rutinból csinálok valamit, akkor mindig kitalálok magamnak valami nehezítést, hogy mindig legyen benne kihívás.

Néhány önkényesen kiragadott produkció a tizenhat napos fővárosi jazz-forgatagból:

április 27. – Dave Weckl & Tom Kennedy Project (MOMKult)

április 28. – Tóth Viktor Right On! feat, Piotr Wojtisak (Mixát)

április 29. – Paolo Angeli /Balázs János és Lukács Miklós (Olasz Kultúrintézet)

április 30. – Ken Vandermark, Paul Lytton, Elisabeth Harnik & Grencsó István Quartet (Lumen)

május 5. – Anima Sound System Jazz Session feat. Tim Ries (Turbina)

május 7. – Sárik Péter Trio feat. Luiza Zan & Gyárfás István (Fonó)

május 7. – Kőszegi Rhythm & Brass / NEC+ (Mixát)

május 8. – Dresch Quartet feat. Theodosii Spassov (Fonó)

május 9. – Nagy Emma Quintet feat. Harcsa Veronika & Ávéd János (Budapest Jazz Club)

május 9. – Heavy Weather (Mixát)

május 10. – John Patitucci & Joey Calderazzo (MOMKult)

május 12. – Kenny Garrett & Sounds From The Ancestors (MOMKult)

Részletek itt és itt.

Térjünk vissza a képeidhez. A jazzfotókat, illetve a portrézást sosem unod meg?

Az első időszakban rémes gyomorgörcseim voltak a jazz-koncertek szervezése és lebonyolítása miatt, aztán,

amikor azt kezdtem érezni, hogy most már flottul megy, akkor jött el az a pillanat, hogy azért én mégiscsak fotós vagyok,

»itt vannak kéznél« a világsztárok, miért ne fotóznám le őket?

Levittem a backstage-be egy lámpát, így kezdődött. Az egész megint csak a Népszabadsághoz vezet vissza, szerettem figyelni az újságírókat munka közben, de már untam a kávézunk-beszélünk képeket, gondoltam, csináljunk valami mást! Így kezdődött.

A digitális világ végteleníti a képeket. Hogyan szelektálsz ebből a sokaságból?

Iszonyú nehezen. Pár hete egy másik kulturális oldal újságírója kért tőlem pár képet, és küldtem neki vagy százat. Nagyon nehéz válogatni a saját képeim közül, mert mindegyiknek sztorija van, mindegyikhez kötődöm valamiért. Amikor Chick Corea itt járt 2017-ben, Brian Blade-et és Eddie Gomezt le tudtam fotózni, aztán kifutottunk az időből. Két év múlva Chick még emlékezett arra, hogy elmaradt a fotózás, és akkor pótoltuk. Szeretem is azt a képet.

Ezek a koncert előtti vagy utáni, felfokozott pillanatok hihetetlenül zsúfoltak. Mennyire lehet objektív az objektív? Hiszen rajtad is múlik, hogy mit mutatsz meg egy másik emberből.

Ha a műteremben fotózok, és ha jó barátom vagy ismerősöm is az illető, mindig leülünk beszélgetni. Amikor azt érzem, hogy most már feloldódott, csak akkor fényképezek. A kamera mindenkit feszélyez, márványtömböt csinál szinte mindenkiből. Van úgy, hogy csak beszélgetés lesz belőle…