Louis Armstrong A jazz nagykövetei (Jazz Ambassadors) program keretében érkezett 1965-ben Budapestre, amit Dwight D. Eisenhower elnöksége idején

azzal a propagandacéllal indított az amerikai kormány, hogy bemutassák az amerikai kultúra szabadságát a vasfüggöny mögötti, Amerika-ellenes, kommunista és közel-keleti arab országok területén.

A szabadság eszméjének közvetítésére pedig mi sem bizonyult jobb eszköznek, mint az improvizáció zenéje, a jazz.

Louis Armstrong Budapesten, 1965. (Fotó/Forrás: Molnár Edit)

És valóban, Magyarországon ekkor szinte soha nem látott népszerűségnek örvendett a műfaj, többek között Willis Conover Voice of America nevű rádióműsorának köszönhetően, ami szinte az egész világon sugározva ismertette meg az amerikai jazz legjobbjait. Magyarországon a nyilas hatalom alatt német nyomásra tiltották a műfajt, néhány évvel később, a szocializmus alatt pedig szovjet hatásra, mondván az „a dekadens nyugati kultúra” terméke. 1956-el azonban a jazz a tiltottból átkerült a tűrt kategóriába, és az ötvenes évek végére általánosak lettek a jam sessionök. Így aztán Louis Armstrong nevének hallatán tolongott a magyar közönség a jazz nagykövetének koncertjére.

A koncert kapcsán rendelkezésünkre áll a fenti bájos kordokumentum is. Tolnay Klári stewardess kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy a Budapestre tartó repülőn meginterjúvolja az amerikai sztárt, és tört angolsággal megkérje, hogy a koncertre el nem jutó magyaroknak dúdolja bele a mikrofonba a Hello Dolly című slágert.

Ugyanakkor van néhány ellentmondásos pont ebben az egész históriában: az amerikai kormány fekete muzsikusokkal is demonstrálta Európában az amerikai demokráciát, miközben a rasszizmus Amerikában még mindig tapintható volt, és a feketék polgárjogi küzdelme koránt sem ért célt. Emiatt Louis Armstrongot is érte támadás az afroamerikai sajtó részéről, akik kifogásolták, hogy Armstrong a nyugati sajtó kérdésére elhallgatta az afroamerikaiak elnyomott helyzetét, mondván, hogy „neki nem esett bántódása”. Korábban Armstrong határozottan protestált a feketékkel szembeni bánásmód ellen: repertoárján szerepelt a híres rasszizmus ellenes dal, a Black and Blue, 1957-ben pedig, amikor Arkansas állam kormányzója, Faubus kormányzó megakadályozta, hogy feketék tegyék be a lábukat egy helyi iskolába, Armstrong lemondta szovjet turnéját. Armstrong ekkor azt mondta, a helyzet kezd olyan rossz lenni, „mintha a feketéknek nem is lenne hazája”.

Kapcsolódó

6 jazzdal a rasszizmusról, amitől megszakad a szíved

A jazz története elválaszthatatlan a faji identitás kérdésétől és a feketék polgárjogokért folytatott küzdelmétől. A szegregációról szóló ikonikus jazz-szerzemények közül válogattunk.

Sokan kétszínűnek tartották Louis Armstrongot a keleti blokkban tartott turnéi miatt: Dave Brubeck és felesége, Ioia például még jazz musicalt is írtak Az igazi nagykövet (The Real Ambassadors) címmel, amiben Armstrong alakját egy Pops nevű karakterrel ábrázolták.

Pops ebben a musicalben elutazott egy fiktív afrikai országba, ahol az amerikai demokrácia evangéliumát hirdette az az ember, aki otthon maga sem részesült a demokráciából. Bár csak egyszer adták elő a musicalt az 1962-es Montrey Jazz Fesztiválon, Armstrong látta azt, de nem tudni, hogyan reagált rá. 

Armstrong egyébként valóban koncertezett Afrikában - erre utal is a fenti magyar riportban: a frissen függetlenedett Ghánában 1956-ban lépett fel, ahol valódi királyként kezelték őt.

Elképzelni is képtelenség, milyen tudathasadt állapot lehetett Afrikában az amerikai demokrácia zászlóvivőjeként énekelni a Black and Blue című számot, amiben arról beszél, mennyi sérelem éri a feketéket bőrszínük miatt.

Mindenesetre öröm látni, ahogy az afrikai asszonyok élettel telve táncolják tradicionális táncaikat az afrikai zenéből elszármazott új amerikai tánczenére. Mint ahogy az is öröm, hogy volt idő, amikor a jazz 80 ezer embert is megmozgatott egyszerre Budapesten.

(Forrás: Jávorszky Béla Szilárd: A magyar jazz története, openculture.com)