Jazz/World

A negyvenéves jazztanszak jubileumi koncertje

2005.12.23. 00:00
Ajánlom
Manapság talán túlságosan is sokszor hangzik el az ünnep szó a magyar jazz kapcsán. Bár valóban sikeres fesztiválokon és fontos, külföldiekkel való együttműködéseken van túl a szakma, a kép azonban lehet csalóka, hiszen az utóbbi idők sikerei mintha elterelnék a figyelmet arról, hogy mindig is voltak kiemelkedő képességű zenészeink. Amit viszont tényleg ünnepelhetünk az a jazztanszak negyvenéves munkája.

Hiszen tényleg lenyűgöző „alapozást” végeztek Gonda János és kollégái, akik nélkül nem lenne ilyen színvonalú jazz ma Magyarországon. Gonda hosszú évtizedeken át volt a tanszak feje, ez idő alatt, ahogy azt a jelenlegi vezető Binder Károly is hangsúlyozta a december 15-i ünnepi koncertet megnyitó beszédében: középfokúról felsőoktatási szintre emelkedett a tanegység (tehát már nem „jazz-konzi”). Annál is inkább gigászi teljesítmény ez, mert a kezdetekkor a tanári karnak nem sok tapasztalata lehetett az improvizatív zene oktatásában. Azóta, ismételten Gonda fáradhatatlan munkájának köszönhetően, első osztályú szakirodalom jelent meg a pályakezdők és az érdeklődők számára, kollégáival pedig felnevelt egy szakmai gárdát, akik már sokkal céltudatosabban és hatékonyabban taníthatják a következő generációkat.

Talán aki nem része a jazzoktatásnak, nem igazán értheti: miért is olyan nagy dolog ez? A hazánkban magas létszámban tanuló klasszikus növendékek számára évszázadok során kikristályosodott oktatási módszerek segítenek a fejlődésben. Ezt a hiányt a magyar jazznek negyven év alatt kellett pótolnia. Mivel ez nagyon rövid idő, a szakma jóformán még a gyermekbetegségeit sem heverhette ki. Túlzás lenne azt állítani, hogy a képzés minden részletében kiforrott és kipróbált, de éppen a bevezetőben említett sikerekből és a koncerten fellépő diákzenekarok produkciójából is egyértelműen kitűnik, hogy a tanárok mégiscsak érthetik a dolgukat.

Ennek köszönhetően a koncert első részében fellépő tanulók méltó módon ünnepelték meg az évfordulót. Főleg a hangszerelő Sapszon Bálint vezette Soul What. Ez a zongora (Sapszon Bálint), ének (Bolba Éva), trombita (Barabás Lőrinc, Csizmadia Dávid), szaxofon (Dennert Árpád, Stencli Tamás), harsona (Csapó Krisztián), basszusgitár (Máthé László), dob (Berdisz Tamás) felállású csapat hála a zseniális hangszereléseknek és a kitűnő zenészeknek, világszínvonalú előadást produkált.

A fiatal hangszerelő általam még soha sem hallott módon átalakított jazz-sztenderdjei, különleges re-harmonizációs tehetségről árulkodnak, mely nem a közönség nyakatekert harmóniamenetekkel való sokkolásában nyilvánul meg, hanem az örökzöldek eredeti hangulatának megtartása mellett, azok egy teljesen természetes változatának bemutatásában. Méghozzá olyan mesterien megkomponált fúvósszólamokkal, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét a szebbnél szebb fogások hallatán.

A közönség hatalmas ovációval fogadta a hallottakat, de a taps akár az első félidő összes szereplőjének is járhatott volna, mert az Oláh Szabolcs (gitár), Mester Dániel (szaxofon), Sütő Márton (bőgő), Majtényi Bálint (dob) felállású kvartett, a gitáros kissé depresszív szerzeményeit adta elő nagyon igényes és mind dinamikailag, mind szerkezetileg remekül kiegyensúlyozott módon. Míg a Miseta Alexandra (zongora), Koós Hutás Áron (trombita), Meleg Tamás (tenorszaxofon), Hock Ernő (bőgő) és Paizs Attila (dob) tagokat magába foglaló csapat egy Kenny Barron szerzeménnyel örvendeztette meg a hallgatóságot.

Játékuk fiatal koruk ellenére telve volt érzékenységgel, hajlékonysággal és roppant figyelmes összmunkával. Koós Hutás Áron nagy ívű trombita szólójában a szívet melengető szépséggel intonált magas hangjaival, míg Meleg Tamás ugyancsak szívmelengető búgó tenor hangjával és kissé a tempó mögé játszott, levegősebb, gördülékeny motívumaival okozott örömet csakúgy, mint a tanszak big-band-je.

A szünet utáni első tanári zenekart akár László Attila Band-nek is hívhatnánk annyi kitétellel, hogy most nem Szendőfi Péter, hanem Kőszegi Imre volt a dobos. Ennek megfelelően László Attila jellegzetesen László Attilás szerzeményei hangzottak el a Band-től megszokott igényességgel. A rend kedvéért a zenekar további tagjai: Oláh Kálmán (zongora), Lattman Béla (basszusgitár), Borbély Mihály (szaxofon). Talán az állandóan cserélődő zenekarok miatt nehezen „belőhető” hangosítás vett el egy kicsit a produkció élvezeti értékéből, de éppen a fellépők nagy száma miatt, ez ezen a koncerten „bocsánatos bűn” volt.

Az ezt követő Binder-Borbély duó viszont kristálytisztán szólt, főleg Binder zongorahangja. Ez a tisztaság egyébként az elhangzott szerzeményei mellett, egész művészetében is jelen van, mely a kortárs zene és a jazz érdekes keveredése miatt első hallásra talán kissé bizarrnak tűnő, ám a kitartó hallgató számára a szépségeit egyre jobban feltáró világ.

Színfolt volt a Babos Gyula (gitár), Regály György (billentyű), Fekete Kovács Kornél (szárnykürt), Gőz László (harsona), Zsoldos Béla (ütő) felállású kvintett által előadott blues, többek között a dobgép biztosította alap, és Regály vocoderes basszuskísérete miatt.

Hozzájuk hasonlóan minden zenekar egy kis különlegességgel kívánta ünnepelni az évfordulót, így a következő csapat is, mely a zongorista Regős István direkt erre az alkalomra komponált latinos szerzeményét adta elő, Borbély ovációval jutalmazott, remekbe szabott, sodró lendületű szólójával.

Ezt követően az est egyik legizgalmasabb műsorszáma következett. A bőgős Berkes Balázs egy hosszú ám annál érdekesebb szóló bevezetővel teremtette meg Lakatos Ágnesnek azt az intim légkört, ahol az énekesnő az indiai és roma zenére emlékeztető improvizációja a megfelelő módon érvényesülhetett. Páratlan nehézségű feladatott vállalt fel a duó, a folyamatosan változó hangnem érzetű kompozíció miatt, hiszen mind a két hangszer intonációja maximálisan a zenész fülein múlik. Ritkán vállalkoznak ilyen merész kísérletre az énekesek, no meg a bőgősök is, nem véletlenül. Erre szokták mondani a cirkuszban: senki se próbálja meg utánam csinálni!

Márkus Tibor zongorista free bevezetőjű szerzeményét az ez idáig még nem szerepelt Nesztor Iván ötletesen kísérte dobon, míg a Borbély Mihály (altszaxofon), Elek István (tenorszaxofon), Fekete Kovács Kornél (trombita), Fridrich Károly (harsona) felállású fúvósszekció, ahogy Regős szerzeményében, úgy most is remekül dolgozott együtt. Érdekes, hogy nemcsak a zenészek személyében, hanem a kompozíciók hangulatában is rengeteg a közös vonás.

Talán nem véletlenül maradt utolsó fellépőnek a Berki Tamás (ének), Horányi Sándor (gitár), Lattman Béla (basszusgitár) és Kőszegi Imre (dob) összeállítású csapat. Berki egyedi humorával feldobta az addigra kissé megfáradt közönséget. Az énekes No nézd csak mindenki című legismertebb szerzeményével, a benne elhangzott gitár és basszusgitár szólókkal valamint Kőszegi pazar dobolásával óriási sikert aratott a zenekar.

Végül, ahogy a tanszak 30. évfordulóján, úgy most is elhangzott egy rögtönzött szövegű blues, nagyjából a következő szövegre:

„A harmincéves évforduló a Zeneakadémián volt,
A negyvenéves a Művészetek Palotájában,
Az ötvenéves már a Parlamentben lesz."

Ha ott nem is, az már biztosnak látszik, hogy a tanszak éveken belül új, hozzá méltó épületet kap a belvárosban. Többek között ezért is érdemes volt ünnepelni.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

A zene olyan, mint a pszichoanalízis

Fejérvári Zoltán november 20-án, illetve a rá következő két estén a Budapesti Fesztiválzenekarral lép pódiumra a Müpában. A külföldön is sikeres zongoraművész beszélgetésünkben elmondta, hogy miért jó egyedül zenélni, miért jó kamarázni, és mi köze mind ennek a pszichoterápiához.
Klasszikus

Plácido Domingo fia végigfényképezte a Virtuózok koncertjét – íme a fotók!

„Istenem! Annyi érzelem van bennem a Virtuózokkal kapcsolatban!” – mondta a koncert után José Plácido Domingo, a világhírű tenor fia.
Zenés színház

Először csendült fel az Egyesült Államokban a Bánk bán

Tizenötezer néző volt kíváncsi a magyar kultúrát népszerűsítő, vasárnap zárult kéthetes rendezvénysorozat előadásaira New Yorkban.
Klasszikus

Átkelni az Urálon Berezovszkijjal

Egyszerre különleges, és első pillantásra kissé rendhagyó összeállítással készült Borisz Berezovszkij A Zongora című sorozatban rendezett idei koncertjére, melyet a Zeneakadémia Nagytermében adott november 9-én.
Klasszikus

Akit Kodály még személyesen instruált – Perényi Miklós

Azt vallja, egy zeneművet eljátszani csak a kezdet: elmélyedni, újrajátszani, folyton keresni, mint az aranyásó, ez a zenész feladata. Perényi Miklós Kult50-ben megjelent portréja.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Jazz/World ajánló

Tankcsapdát és Quimby-t is feldolgoz új lemezén a Sárik Péter Trió

Nemrég még Bartók jazzfeldolgozásai apropóján beszélgettünk Sárik Péter zongorista-zeneszerzővel, most azonban könnyedebb vizekre eveztünk a Jazzkívánságműsor magyarul című lemez kapcsán, amit december 14-én mutatnak be a MOMKultban.
Jazz/World magazin

60 éve készült ez az ikonikus fotó a jazz-legendák találkozójáról

Art Kane, az Esquire magazin jazz-szerető szerkesztője 1958-ban ötvenhét veterán és feltörekvő jazz-csillagot hívott egybe, hogy elkészítse A Great Day in Harlem című, azóta emblematikussá vált fotót.
Jazz/World soul

Ötven év után bemutatják az Aretha Franklinnel készült koncertfilmet

Sydney Pollack dokumentumfilmje 50 éven át dobozban lapult, most, hogy az énekesnő elhunyt, az ügyvédei sem akadályozzák meg a bemutatását.
Jazz/World interjú

Stanley Jordan: „Az emberek megérdemelnek egy olyan világot, amelyben hiteles művészek alkotnak”

Vajon miért pont Bartók Béla a kedvenc zeneszerzője és miért ragaszkodik annyira magyar zenésztársaihoz, Horváth Kornélhoz és Dörnyei Gáborhoz? A gitárvirtuóz november 17-én ad koncertet a Müpában, ennek apropóján válaszolt a fenti kérdésekre.
Jazz/World magazin

A test is egy hangszer, amit meg kell tanulni használni

"A zene fölemel" – szól a Snétberger Központ mottója. Igen ám, de a zenéléshez szükséges napi 5-8 óra gyakorlás rengeteg terhet, feszültséget is ró a zenészekre, különösen a testükre. Ezt felismerve indított Alexander-órákat a felsőörsi intézmény.