A hazai és a nemzetközi színtéren is elismert Buda Folk Band feloszlását követően megalapítottad az Ötödik évszak zenekart, amely szintén rövid időn belül jelentős szakmai elismeréseket kapott. Van recepted arra, hogyan lehet egy zenekart sikerre vinni?
A siker nem cél, hanem eszköz, amit nekünk úgy kell használni, forgatni, hogy az kiérdemelt legyen, és ne teherként nehezedjen ránk.
Nem azért alapítottam zenekart, hogy az népszerű legyen, hanem hogy valamit adjunk az embereknek.
Csak az számít, meg tudom-e élni a saját zenémet, és merem-e azt képviselni, ami bennem van, mert a valós sikerélményt az alkotási folyamat, az új létrehozása nyújtja, egyéni és zenekari szinten is. Az, hogy az első lemezünk Fonogram-díjas lett, számunkra is nagyon meglepő, főleg, mert én úgy tudtam, a felfedezettek kategóriájában indulunk, hiszen még csak kétéves a formáció. Miután megalakult az együttes, egy karácsonyi koncerten felvettünk pár számot azzal a céllal, hogy megmutassuk magunkat, az egymásra találást, és ezzel megajándékozzunk másokat. Ez egy házi stúdióban készült amatőr felvétel volt, de elindította azt a folyamatot, amelyben a Fonó mellénk állt, és segített a lemez megjelentetésében.
A Ne rejtsd el című bemutatkozó albumotok nemcsak az év hazai világ- vagy népzenei albuma kategóriájának fődíját nyerte el, hanem felkerült a World Music Charts Europe top20-as listájára is, ahol két hónapig szerepelt. Két ilyen jelentős szakmai elismerés milyen kapukat tud megnyitni ebben a műfajban, a „világi népzenében”?
Az egyik egy hazai, míg a másik egy nemzetközi szakmai siker. A zenekar annál a fázisnál tart, amikor még alakul a közönsége. Kaptunk egyfajta megerősítést a szakmától, viszont a másik oldalon még épül valami, hiszen most kerültünk fókuszba.
Másképpen alakult az indulás, mint ahogy arra számítottunk, mert amikor egy kis szentendrei klubban elkezdtünk zenélni, lassan terjedt a hírünk, de aztán jött a világjárvány, ami mindent megváltoztatott. Most az a feladatunk, hogy ugyanúgy folytassuk a közös munkát, ahogy eddig, és létrehozzunk egy újabb lemezt. Állandóan keressük az új hangzásokat, igyekszünk tovább fejlődni és kilépni a komfortzónánkból. A jövőben is szeretnénk közreműködni táncszínházi előadásokban, együttműködni különféle szólistákkal és ünnepelni a költészetet, mert talán pont ezektől olyan egyedi az Ötödik évszak.
A népzene számunkra egy bázis, de nem az a célunk, hogy ezt domborítsuk ki, hanem azt a fajta szabad asszociációt, amit már a régebbi korok embere is feldolgozott a saját hangrendszerében.
Nemcsak zenekari, de egyéni szinten is elismerték a munkásságodat, hiszen idén a Fonó téged választott a legjobb népzenésznek. Mit tapasztalsz, ennyi népzenében eltöltött év után kialakult már egy „rajongói kör”, aki produkciótól függetlenül követ téged?
Szerintem nincs ilyen, miután nem vagyok szólista és javarészt inkább a háttérben maradok a színpadon. Bár nagy kedvvel alkotok és lelkesen kritizálom a saját munkáimat – vagy akár másét is –, ha azzal tudok neki segíteni a fejlődésben, de például kifejezetten örülök annak, hogy Izabella Caussanel személyében van egy kiváló énekese a zenekarnak, mert én énekelni csak akkor szeretek, ha megfelelő állapotban vagyok.
Viszont én azt látom, a neved már garanciát jelent a műfajban.
Jólesik, hogy ezt mondod, de ezt a garanciát nem én teremtettem meg, hanem viszem tovább azt a tartást, érdeklődést, szemléletet, amit a családom képvisel. Ők felfigyeltek arra, hogy milyen jelentős érték az a kulturális hagyomány, amit a Kárpát-medence nyújt, és ezt adták útravalóul. Számít a véleményük, ha olyat csinálnék, ami az ő körükben nemtetszést váltana ki, azon biztos elgondolkoznék. Igyekszem meghallani és beépíteni a meglátásaikat, egyfajta mértéket jelentenek a számomra.
Egy együttes esetében, elengedhetetlen, hogy egymásra hangolódjatok, közös zenei nyelvet beszéljetek. Te milyen vezetői attitűdöket képviselsz, és hogyan segíted a közösségépítést?
Tapasztalatom szerint kétféle alkotó-vezető létezik. Az egyik elvárja, hogy amit ő képvisel, azt kövessék a többiek, míg a másik típus ugyan erőskezű, de igyekszik ráhangolódni a társaira, meglátni, hogy mire képesek, így amikor alkot, belőlük is tud inspirálódni.
Egy zenekar hasonló attitűdökkel rendelkezik, mint egy család: egymást segítjük, támogatjuk, mert ha mindannyian ugyanazt akarjuk, akkor nagyon jó érzés együtt muzsikálni.
Nekem, mint vezetőnek, az a dolgom, hogy alaposan megismerjem a zenésztársaimat és erősítsem őket abban, amiben jók, hogy az együtt eltöltött idő „teremtés” legyen.
Mindannyiukat kiváló zenésznek tartom, de emellett nagyon fontos számomra az is, hogy barátok legyünk, mert valójában akkor derül ki, az ember tud-e a másikkal közösen zenélni, ha beül a turnébuszba, és megkérdezi tőle, hogy érzi magát.
Számomra úgy tűnik, hogy az Ötödik évszak férfi uralta zenekari közösségébe a különleges hangú énekesnőtök, Izabella Caussanel visz női finomságot és extra érzelmeket.
Igen, tartást ad a jelenléte. Valójában ez az első olyan nyarunk, amikor együtt turnézunk, és teljes mértékben helytáll. Tökéletesen beilleszkedett közénk, a „fenegyerekek” közé, balanszban tart minket, és jól kezeli a különféle szituációkat, meg a hosszú utakat.
Nagyapád, Csoóri Sándor verseinek megzenésítése végigköveti a pályádat. Jobban érted az ő művészetének mélységeit a személyes kapcsolat okán?
A személyes kapcsolat miatt az embert ismerem jobban, nem a műveit. Annyi előnyöm van, hogy
versolvasás közben hallom a hangját, a ritmusát,
és ez ad némi többletet, de ettől még ugyanúgy bele kell ásnom magam a verseibe, hogy elemezzem őket.
Az Ötödik évszak mellett számos más kulturális projektben is közreműködsz. Felkérésre alkotsz, vagy vannak kész műveid, amelyek „gazdára” találnak?
Ritka, hogy kész műveket kérnek, inkább az a jellemző, hogy új alkotásra vágynak, akár zeneszerzésben, akár szerkesztésben. De az a tervem, hogy ezt most ideiglenesen szüneteltetem, mert nagyon sűrű volt az elmúlt időszak, túlterheltem magamat.
Nehezen mondok nemet a felkérésekre, mert mindegyikben a fejlődés lehetőségét látom. A kultúra számos területe inspirál a táncművészettől a költészeten és a festészeten át a szobrászatig, és amikor elhangzik egy jó történet vagy csak egy érdekes mondat, akkor egyből összeáll róla a fejemben egy vízió, és rögtön tudom, milyen zenei világot képzelnék el köré.
Szerinted a tudás átadás terén milyen feladatai vannak ma egy népzenésznek, és mit érdemes átörökíteni a következő generáció számára?
Számomra a legfontosabb a figyelem és a hangszerismeret, miután ezt láttam a népzenei mestereimtől és édesapámtól is. Korábban tanítottam pár évig hivatalos keretek között, illetve voltak magántanítványaim, valamint foglalkoztam mentálisan sérült gyerekekkel is. Ha a jövőben újrakezdeném, akkor arra törekednék, hogy olyan tanítványaim legyenek, akik valamennyire már tudnak játszani, hiszen az engem is képes inspirálni. Szerintem a tanítás és a tanulás folyamata egy olyan egység, ami nem billenhet el egyik irányba sem, egyensúlyban kell tartani a kettőt, mert akkor válik értékessé a tanítvány és a tanár számára is.
Véleményem szerint a magyar népzene is egy olyan érték, amivel lehet sáfárkodni,
egy szép szellemi találkozás, ami testi élménnyé válik.
Számos olyan embert ismerek, aki, habár nem ebben nevelkedett, mégis ösztönösen vonzódik a műfajhoz, közel érzi magához, mert külsőségektől, hazugságoktól mentes. Lehet, nem hallgatja mindennap, de feltöltődnek általa, és ha külföldre utazik, akár támaszt is nyújt a számára. A műfajon belül mindenki megtalálhatja a saját népdalát, a kedvenc népzenészét vagy akár csak egy olyan régi képet, aminek hatására időutazáson vehet részt a lelkében.
Fejléckép forrás: Barcsik Géza/Fonó