Eleftheria, vagyis görögül: szabadság. Akit ilyen névvel ajándékoznak meg szülei, törvényszerűen meg kell valósítania azt. Eleftheria Arvanitaki elévülhetetlen érdemeket szerzett a tradíciók modernizálásában, valamint a görög és más népek zenéinek összeházasításában.  

Visszafogott színpadi jelenlét, mégis szuggesztív, átütő erejű és érzelem gazdag előadásmód jellemzi az egyik legszebb görög hangot, aki még azokhoz is eljuttatja dalai üzenetét, akik nem értik a nyelvet. Ez bűvölhette el azt a három hosszú hajú, amatőr hippizenészt is 1979-ben a kis tavernában, ahol Eleftheria a barátainak énekelt, és akik pár évvel később a rembétiko stílus újravirágzásának legsikeresebb előadóivá váltak Opisthodromiki Kompania néven - ettől az estétől kezdve immár az aranytorkú Eleftheria oldalán.

A rembétiko eredete a múlt század húszas éveire nyúlik vissza, mikor az első világháború után a görögök megtámadták Törökországot, az invázió azonban sikertelen volt, a törökök bosszújától tartva pedig kétmillió, addig Anatóliában élő görög nemzetiségű menekült csatlakozva a visszavonuló sereghez, majd Pireusz és Thesszaloniki menekülttáboraiban telepedtek le. Új hazájuk fölösleges tehernek tartotta őket, szegénységben, reménytelenségben és a hasis bűvkörében éltek, mely a zenéjükben is visszatükröződött. A buzuki hangjai, a Kis-Ázsiából hozott tradicionális énektechnikák, dallamok és ritmusok így teltek meg a szegénység, a fájdalom, a drog, a bűnözés, a szerelem és az árulás témakörével. Megszületett a görög blues. A dalok hamarosan beszivárogtak a tavernákba és a kávézókba, ahol popularizálódott változatuk a laiki gyűjtőnevet kapta.

A rembétiko és a laiki sokáig virágzott az underground kultúra elemeként, majd a különböző diktatórikus rendszerek megpróbálták elnyomni, vagy kilúgozni és átpolitizálni. Sikerrel. Az eredeti műfaj az 1970-es években kezdett újra felszínre törni az értelmiség és a diákok segítségével, akik újra felfedezték a tradíciót és modernizálva ismét visszahozták a köztudatba. Szerepük hasonló volt, mint Magyarországon a táncházmozgalom, a Muzsikás, a Vízöntő vagy a Sebő Együttes korai munkássága.

Ebbe a vonulatba illeszkedett az Opisthodromiki Kompania is, akik 1981-ben robbantak be a köztudatba egy tehetségkutató műsor által. Bár az egyszerűségükben is mély jelentéstartalommal bíró rembétiko-, valamint az 1950-es, '60-as évek laikiklasszikusaiból összeállított, illetve ezek feldolgozásait tartalmazó albumaikkal hatalmas sikert könyvelhettek el, belső feszültségek miatt az együttes mégis feloszlott 1985-ben.

Eleftheria azonban eddigre már elkészítette első saját albumát, az együttes feloszlásával szólókarrierje pedig üstökösként kezdett felfelé ívelni. Bár addig rembétiko- és laiki-énekesnőként könyvelték el, ő mégis rizikót vállalt, és új utakra lépett. Mindig is lenyűgözte, ahogyan az indiai zene a Beatlesre hatott, ahogyan George Harrison együtt dolgozott Ravi Shankarral, és saját pályáján is ezt a metódust akarta követni: görög zenei gyökereit a nyugati modern zene, valamint más népek zenéivel igyekezett megtermékenyíteni.

E filozófia egyik legfontosabb állomása rögtön második albuma, a Stamatis Spanoudakisszal készült Kontrabanto, mely népzenei alapokból építkező, de nyugati szemléletű, szintetizátor alapú dalokat tartalmaz, ami akkor radikális újításnak számított, és a görög zenetörténet egyik fordulópontját jelentette. Hatalmas siker lett, százötvenezer példány fogyott belőle, mely platinalemezt jelentett, amit azóta minden albumával megismételt.

A különleges együttműködések a kezdetektől fogva kísérik pályáját. A sorból kiemelkedik az 1994-ben megjelent Ta Kormaia Ke Ta Maheria (A testek és a kések) című album, melyet Eleftheria a new-age/etno-jazz Night Ark együttes egyik tagjával, az örmény-amerikai oudjátékos és zeneszerző, Ara Dinkjian segédletével készített. A lemez tizenkét dala fantasztikus világzenei utazás az örmény és görög kultúra metszéspontjait keresve, európai tonális elemekkel, etno-jazz hatásokkal megszórva. Erre az albumra már az egész világ felkapta a fejét, 1998-as WOMAD-fellépésével pedig Eleftheria megváltotta belépőjét a világ legismertebb koncerttermeibe és fesztiváljaira, valamint olyan világzenei egyéniségekkel énekelhetett megkapó duetteket, mint Cesaria Evora vagy a portugál Dulce Pontes.

Amerika, Ausztrália, Európa és Dél-Afrika, a Queen Elizabeth Hall, a Madison Square Garden, a La Cigale, a Palau de la Música, a Montreaux-i Jazzfesztivál, a SFINKS vagy a Jeruzsálemi Nemzetközi Jazzfesztivál közönsége mind ismerősként köszöntheti. 2004-ben az athéni olimpia záróceremóniájának résztvevőjeként énekelt a világnak, és egyedüli európai előadóként részt vett Philip Glass az olimpiához kapcsolódó, az öt kontinens zenei tradícióit bemutató Orion projektjében.

Az immár világszerte ünnepelt énekesnő legutolsó, Mirame című albumát a Grammy-díjas spanyol zeneszerzővel, Javier Limonnal készítette, mely a görög és kubai zene, a latin ritmusok valamint a szenvedélyes flamenco gitár összefonódásából született, és amelyen ismét található egy nagyszerű duett, ezúttal Buikával.

A szenvedély fűti át Eleftheria koncertjeit is, melyek bár színpadképben mindig visszafogottak, kristálytiszta, virtuóz hangjának, beleélő képességének, közvetlen, maníroktól mentes természetének, valamint az érzelmeket átadó előadásmódjának köszönhetően mindig intenzív élményt jelentenek a közönségnek és a göndör fekete szépségnek egyaránt. Görögországban például a nézők gyakran végigéneklik az egész koncertet, ettől rendkívül bensőséges hangulat alakul ki, a nézőtér és a színpad szinte eggyé válik, a zenész és a néző egy közösséget alkot. Remélhetőleg ez az intim légkör teremtődik meg majd a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben is, ahol a harminc éve ragyogó csillag nem csak a hazai görög közösség érdeklődésére tarthat számot.

Október 5, 19:30 Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Eleftheria Arvanitaki