Az elmúlt négy évben mintha nagyobb teret engedtél volna az életedben a koncertek mellett az egyéb tevékenységeidnek, például a rendezésnek, színházi zeneszerzésnek, utcaszínháznak. Hogyan segítették ezek a munkák a zenei életedet?

Valóban sok színházi előadáshoz volt közöm az elmúlt években, de azért messze nem annyihoz, mint régen. Inkább úgy közelíteném meg, hogy míg négy-öt évvel ezelőtt a sok színházi előadás mellett esténként jutott idő a zenélésre is, néhány éve a sok muzsikálás között szerencsére marad idő a színházra is. Nagyon boldoggá tesz, hogy a színházban töltött sok idő nem múlt el nyomtalanul, hogy nem felejtettek el, és mindig van egy új közös kaland a régi rendezőkkel, tervezőkkel, színészekkel. Ezek az (újra)találkozások természetesen máshogy mozgatnak meg, mint a zenekarom történetei. Egy alkotónak fontos, hogy minél több oldalról legyen inspirálva, hogy minél többféle elvárás mentén találja meg az utat a végeredményhez, szóval nem is a kikapcsolódás itt a fontos számomra, hanem az alkotás csodája, a teremtés lehetősége. Ez nagyon mozgatja a fantáziám, nem hagy hátradőlni, és persze mindenképp segíti a munkám, hiszen a színházi feladatok máshogy inspirálnak, és mégis mindkét dolog én vagyok.

Szabó Balázs (Fotó/Forrás: Szabó Balázs Bandája)

Bár vannak vidámabb dallamok is az új albumon, alapvetően mégiscsak ugyanaz az összetéveszthetetlen költői melankólia jellemzi, mint az előzőt. A dal számodra elsősorban terápia?

Ösztönösen fakadnak föl belőlem első körben, aztán kicsit távolabbról is szemügyre veszem őket. Ha nem írhatnám ki magamból ezeket az érzéseket, víziókat, történeteket, dallamokat, bizonyosan frusztráltabb lennék, szóval ilyen értelemben tekinthetjük terápiának. Ezen nem szoktam szándékosan elmélkedni, hogy miért látom így a világot, ahogy, ez olyan, mint a levegővétel, egyszerűen csak jelen van.

Néha egy szomorú hangulat kifogalmazása is adhat örömet, biztatást és sikerélményt, hogy na igen, pontosan ezt érzem. Szerintem a pontos és jó gondolatokért mindig mélyre kell ásni magunkban, és ha az ember vállalja ezt a merülést, akkor remélhetőleg érzelmileg teljes életet él.

A népzene szeretetét továbbra sem titkolod, sőt, a Kézfogó egy elég direkt népzenei átirat. Mit jelent számodra a hagyományos falusi zene és ez a közeg?

Egy nagyon fontos iránytű számomra. Úgy érzem, hogy egy végtelenül letisztult értékrendet képvisel, amit nem lehet, illetve nem érdemes figyelmen kívül hagyni. Bár nem születtem a népzene “aranykorában”, és nem lehettem jelen a táncház mozgalom elindulásánál sem, de szerencsére járhattam olyan falvakban, táncházakban és közösségekben, ahol a mindennapok része a népzene, a tánc és a hagyományőrzés. Ez a letisztultság és egyenesség, ami ezt a közeget jellemzi, mindenképp hozzá tett ahhoz az emberhez, aki ma lehetek. Régen is nevelt és mind a mai napig tanít:

Még a mai modern világban is érvényes érzésekről, fordulatokról, tanításokról mesél, végtelenül letisztult formában.

Korábban mesélted, hogy amikor csak időd engedi, verseket olvasol. Kik inspirálnak leginkább a szövegírásban?

A szövegírásban leginkább az álmaim, vízióim, hétköznapjaim inspirálnak. Igyekszem sajátos szemszögből nézni a világra, de persze izgalmas mások látásmódjában is megfürödni. Engem is nagyon sok vers, regény és novella utaztat, de ha csak arról az utazásról írnék, úgy érezném, hogy kölcsön vettem egy ötletet, hogy valaki más tollával ékeskedem. Ezért ha olvasási élményből fakadóan írok, akkor mindig igyekszem nagyon más oldalról megközelíteni az adott témát, vagy egy egészen új aspektusból körüljárni, hogy valóban egy új, önálló mű legyen. Erre egy jó példa az Egyperces című dal az új lemezünkről, amit nem titkoltan Örkény Nászutasok a légypapíron című egyperces novellája ihletett. A legutolsó befejezett könyv, az Dragomán György Oroszlánkórus című könyve volt. Most egy régi ismerőst forgatok épp, egy beszélgetős kötetet Pilinszky Jánossal. Már csak azért is, mert lehet úgy olvasni, hogy csak apró részletenként haladok, és most csak ennyire van időm. Amikor ilyen hajtás van, igyekszem olyasmit lapozgatni, amit bármikor abba lehet hagyni és újra lehet kezdeni.

A szövegeid nagyon sűrűek, a zenéd ezáltal erősen szövegközpontú. Tulajdonképpen te a saját verseidet zenésíted meg, vagy van olyan, hogy a dallam felől indul az alkotási folyamat?

Nagyon sokszor a zene felől érkezem, azt is mondhatnám, hogy leginkább onnan. Vannak ugyan szövegötlet-foszlányok, témák, víziók, de legtöbbször azok is akkor kapnak végső formát, amikor már dallam is van hozzá. Persze van egy-két kivétel. Az új nagylemezről a Lélekkeltető dal íródott úgy, hogy a szöveg kívánkozott megszületni először, és csak később írtam zenét hozzá. Legtöbbször a dudorászott dallam foszlányok mellé kerülnek szövegmorzsák, és ebből a különös, nyers ötletkupacból kristályosodik ki a végső dallam, majd a végső szöveg. Ennél pontosabban nehéz erről írni, hiszen az alkotás, az ihlet számomra is rengeteg titkot rejt. Néha karon ragadja az embert, csak úgy, máskor meg napokig kell küzdeni látszólag egyszerű dolgokkal.

Koncert közben. (Fotó/Forrás: Szabó Balázs Bandája)

Rengetegen ismernek, de a sztárokat övező nyilvánosságot kerülöd és magadról mindig inkább metaforákban beszélsz, így igazán nem lehet tudni, mi zajlik benned. Szándékosan így rendezkedtél be?

Úgy hiszem, hogy a legfontosabb és legtitkosabb dolgokat megosztom a dalokban, éppen annyira meztelenül, mint ködbe burkolva. Nem gondolom, hogy valaki még inkább kíváncsi lenne a dalaimra, ha minden nap látna a tévében, vagy az újságokban. Persze biztos többen lennének koncerteken, de nem hiszem, hogy többen figyelnének arra, mit is éneklek valójában, vagy hogyan is muzsikál a zenekar. Hamisnak érezném ezt a népszerűséget.

Hogyan fér meg benned az igaz élményeket kereső és tolmácsoló „népmesei vándorlegény” szerepe a popszakma szabályait is kénytelen-kelletlen betartó, népszerű, koncertező zenész szerepével? Hogyan bírod az ezzel járó feladatokat?

Nagyon keszekuszán zajlik ez. Igyekszem ezeket a láthatatlan határokat szem előtt tartani, betartani, és ha kell, újra is rajzolni. Mindig alkalmazkodni kell az új dolgokhoz, de lehet mindezt úgy is tenni, hogy a régi értékek ne csorbuljanak, úgy használva ezeket, hogy nem bújunk ki a saját bőrünkből. Ez igaz a virtuális világra is és a személyes találkozásokra is. A közönségtalálkozók, vagy a dedikálások nekem például mindig föladják a leckét, egyszerűen nem tudok ülni egy asztal mögött, mindig van egy érintés, egy mondat, egy beszélgetés, de szerencsére türelemmel várnak ránk. Nem vagyok mindig ügyes ezekben a dolgokban, de szeretném hinni, hogy ha az ember józan ésszel, szeretettel fordul az új helyzetek felé az mindig megállja a helyét. És persze rengeteget lehet és kell is tanulni, hogy az ember lépést tudjon tartani. Mindig is bíztam azokban az emberi értékekben, amit megtanulhattam a szüleimtől, barátaimtól, tanáraimtól, ez mindig is biztonságot és erőt adott. A többi “hétköznapi” dolgot, ami egy zenekarral jár, azt pedig meg lehet tanulni, és én sosem féltem a sok munkától.

Szabó Balázs

Hogyan készíted magadat lelkileg a koncertekre, hogy mindig legyen benned elég energia, töltés, jelenlét?

Ha akarom, ha nem, már reggeltől elindul egy belső izgalom a koncert napján. Minden előkészületi fázisnak, az otthoni összepakolástól a próbatermi rakodásig, az útonlevéstől a hangbeállásig, viszonylag pontos töltete van, mindegyik más izgalmi fázis. Nagyon hasonló ahhoz, mint ahogy a színházban készül az ember az első jelenetére, legalábbis számomra kísértetiesen hasonló. Ez az izgalom egyszerre félelmetes és bizsergető, hiszen egy koncert egy élő, megismételhetetlen pillanat, mindig magában hordozza a bukás és a siker ígéretét. Ez a fajta belső izgatottság rengeteg energiát termel, én úgy érzem ilyenkor magam, mintha maratont mennék futni,

Vendégzenészek és új hangzások is kerültek a lemezre. Kik ők, és mit hoztak magukkal?

Már az íróasztalnál megálmodtam sok hangszerelést és hangszert, ami aztán egyre jobban körvonalazódott, majd véglegesedett az előkészületi próbák folyamán, és persze a zenekar is bőséggel kivette a részét ezekből az ötletelésekből. Két dalban Kákonyi Árpád zongorázott, őt színházi munkái miatt ismerheti a közönség, az Örkény István Színház zenei vezetője. A koncertjeinken több alkalommal is vendégül láttuk a Four Bones fúvós kvartettet, nem véletlen hát, hogy itt is helyet kaptak. Az előző lemezen is vendégünk volt Fekete Márton Kispuma és Molnár Péter, előbbi brácsán, utóbbi nagybőgön működött közre. Horváth Béla játszott angolkürtön és Rózsa István szuzafonon. Mindenki hozta magával a sok kalandos év alatt megszerzett tudását, nagyon könnyű volt őket instruálni, hamar belehelyezkedtek a lemez hangulatába, persze meséltem a dalokról, hogy miről szólnak, a dinamikáikról, hogy én mit és hogyan hallok belül, aztán próbáról próbára fölfejtettük a szálakat.

Kinek a részéről érkezett a Modern Art Orchestrával való együttműködés ötlete? Ki készíti a hangszereléseket és milyen a közös munka?

Rengeteg zenész barátunk, ismerősünk van, és mindig rengeteg ötlet az újabb hangszerelésekre, de a Margitszigeti Szabadtéri Színpados koncertünkre szerettünk volna valami igazán különleges dolgot álmodni. Egy ideje már kacérkodtunk a gondolattal, hogy egyszer nagyzenekarral álljunk színpadra, a MAO ötletét konkrétan a csellistánk, Ölveti Mátyás dobta fel egy zenekari megbeszélésen és mindannyian úgy éreztük, hogy ebből az együttműködésből valami igazán egyedi dolog születhet. Aztán elkezdődtek az első beszélgetések a MAO-val, és szerencsére nyitott fülekre találtak az ötletek. Fekete-Kovács Kornél készíti az átiratokat, aki egyben a Modern Art Orchestra művészeti vezetője is.

Bár még jóval a koncert előtt vagyunk, de úgy érzem, hogy ezen az estén egy igazán különleges és maradandó élményben lesz része a közönségnek.