A roma kultúra iránt érdeklődőknek a Latcho Drom névről nyilván Tony Gatlif emlékezetes, ezt a címet viselő filmje jut eszébe. Másik cigány témájú filmje, a Transylvania talán ismertebb Magyarországon, hiszen abban a Palya Bea Kvintett is hallható. Gatlif filmjének hatására nevezte el Latcho Dromnak egy francia manouche gitáros, Christophe Lartilleux-Hart is a saját együttesét. Lartilleux családjában immár az ötödik generáció éli a vándorzenészek és cirkuszi munkások életét, ő maga is karavánban lakott sokáig, éppúgy, mint annak idején Django Rheinhardt. Ezeknek a vándor tzigane családoknak még ma is sok helyen tartanak fenn sátorhelyeket, parkolókat. 

A francia nyelvterületen mindig is óriási volt Django Rheinhardt és Stephane Grappelli, valamint közös együttesük, a Hot Club de France kvintett népszerűsége - a Hot Club eredetileg a rajongók mozgalmaként alakult meg, még a második világháború előtt. Azóta is, amikor egy-egy olyan zenekar, mint például a Rosenberg-fivéreké, felbukkan, újra felcsap a hot club divathulláma, miközben a Lartilleux-éhez hasonló együttesek folyamatosan őrzik a lángot, az sosem aludt ki. Lartilleux egyik fényképén gitárjának nyakára az van montírozva, hogy "Merci, Django". Ő ugyanis olyannyira komolyan veszi Rheinhardt örökségét, hogy sokszor csak két ujjal játszik, mert Djangónak is megbénult két ujja a balkezén, amikor egy tűzvészben leégett a családi karaván. A belga gitáros, Django Rheinhardt (1910-1953) az első európai volt, Grappellivel együtt, aki az Amerikából származó jazz történetén jelentős mértékben tudott alakítani. Legendáját csak fokozta, hogy a baleset okozta sérülése nem csorbított káprázatos virtuozitásán.

Ha Djangónak sikerült (szinte csak) két ujjal, akkor ezt meg lehet tanulni - mondja Lartilleux, aki ugyancsak bámulatra méltó virtuóz. Példaképének gitárstílusát tanítja is, és hangszert, erősítőt illetve hangszedőt is úgy választ, hogy minél jobban megközelítse az összetéveszthetetlen Django-hangzást. Zenekarával és szóló projektjeiben azonban nem csak a korhű stílust szólaltatja meg, igaz, ebben a legismertebb. Szereti a modern hangzásokat, és a world music valamint a klasszikus zene elemeit is szívesen építi bele saját repertoárjába. Különösen nyitott különböző együttműködésekre, dolgozott már az Etno Rommal is, és újabban többször is fellépett Franciaországban a Parno Graszttal, utoljára idén tavasszal, amikor a Sziget fesztivál franciaországi bemutató koncertjén szerepeltek. Ennek a meghívásnak a "revansa" a szeptember végi budapesti fellépés. 

A Parno Graszt története olyan szép, hogy nem lehet elégszer elmesélni, az is szívesen meghallgatja, aki már ismeri. A szabolcsi faluban élő zenekar híre fokozatosan lábra kap, elterjed, mindenhol megcsodálják kirobbanó életörömüket, humorukat, lendületüket, és mindenek fölött ellenállhatatlan természetességüket: és mindegy, hogy otthon, egy falusi esküvőn, vagy koncertteremben lépnek fel. Bő két évtized alatt bejárták a fél világot, lemezeket adtak ki és filmeket forgattak róluk, de képesek voltak arra, amire oly sokan nem. Sikereik hatására sem változtak meg: önmaguk maradtak.