Most Szakcsi Lakatos Róbert követi el azt a bátor tettet, hogy műsorának első felében Bach két zongoraversenyét játssza a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, második felében pedig funkyba csap fiatal jazz-zenésztársaival. A legfiatalabb Szakcsit azonban nem csak az idők hangja ösztönzi erre az irányra, hanem családja is, ahol már évtizedek óta kialakult hagyomány a különböző zenei műfajok egyidejű ismerete.

A Szakcsi név mára egybefonódott a magyarországi jazz-zenével. Szakcsi Lakatos Béla után két fia, ifjabb Béla és Róbert is a hazai jazz fontos figuráivá váltak. És mivel a jazz annyira szerteágazó gyűjtőfogalommá vált napjainkra, hogy szinte mindenféle szólisztikus muzsikát ide lehet sorolni, ezért aztán ma már nem jelent különösebb meglepetést az a legenda, miszerint Szakcsi Lakatos Béla gyerekfejjel az ötvenes évek elején arról álmodozott, hogy elismert zeneszerző és klasszikus zongoraművész válik belőle. Ma már tudjuk, az álom úgy vált valóra, hogy közben új korszakot nyitott az európai klasszikus zene interpretálásában, sőt az egész magyar zene történetében.

A Szakcsi-nemzedék – két Béla, Róbert, de ide tartozik oldalágon Oláh Kálmán is – szakmai életrajzának fontos pontja ez, vagyis a klasszikusok előadása, sajátosan egyedi hangvételben. A családfő a hetvenes években, amikor több mint tíz évet töltött aktív zeneoktatással a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz-tanszakán, már akkor – főleg Keith Jarrett, Chick Corea és Herbie Hancock példája alapján – fontosnak érezte a klasszikus zene ismeretét és integrálását a jazz-művészek számára. Az idő őt igazolta: Keith Jarrett évtizedek óta játszik Bachot, Bartókot, Chick Corea Mozartot, Jan Garbarek gregoriánt fúj, Jacques Loussier barokkra szvingel és Bobby McFerrin egyik füle mögül a karmesterpálcát húzza elő, a másik mögül az énekmikrofont. Nálunk Vukán szinte „sportot űz” a klasszikus repertoár egyedi megszólaltatásából – bárki versenyművéről legyen is szó, az improvizált kadencia számára szinte kötelező penzum, a közönség nagy örömére. Pege Aladár művészetének sajátos Janus-arca mosolygott arra, aki kezébe vette párhuzamosan megjelenő utolsó sorlemezeit, amelyek közül az egyik rendre klasszikus, a másik pedig jazz-repertoárt dolgozott föl. Utolsó koncertjén a Művészetek Palotájában, 2006 januárjában szintén klasszikus vonóstrióval játszott, mielőtt színpadra hívta legkedvesebb jazz-zenész barátait.

Szakcsiék a hazai crossover kiemelkedő képviselői. A klasszikus zene iránti érdeklődésük homlokterében Bach, Mozart, Bartók, Debussy, Sztravinszkij, Schönberg és Webern művei állnak. A családban a legifjabb királyfi, Róbert saját jogán is legalább annyira tekinthető klasszikus zongoraművésznek, mint elismert jazz-billentyűsnek: művésztanulmányait középfokon a Bartók Konzi klasszikus zongora szakán fejezte be, és a tekintélyes Baseli Zeneakadémián is klasszikus ágon folytatta tanulmányait, és csak itt tért át hivatalosan a jazzre.

Itthoni pályáján évek óta az élvonalba tartozik – elég csak Erik Truffazzal közös lemezét említeni (Off Course: Tales of the Lighthouse, BMC Records 2002), vagy azt az ünnepi pillanatot, amikor a teljes Szakcsi család egy zongoránál ült a MOL Jazzfesztivál sátrában – John Patitucci és Jack DeJohnette ritmusszekciójának támogatásával. 2008 tavaszán külön szép gesztus az, hogy Bach zongoraversenyeivel ül a hangszerhez a Fesztivál Színházban, a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretében. A koncert második felében pedig modern, elektronikus jazz-lemezét mutatja be, amely a közelmúltban jelent meg egy francia kiadó gondozásában.

(2008. június 9- 19:30 - Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest) - Hétfő Esti Jazz a Cadilleckel - Szakcsi Lakatos Róbert és a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje; km.: Szakcsi Lakatos Róbert (zongora), Egri János (bőgő), Balázs Elemér (dob), Liszt Ferenc Kamarazenekar (műv. vez.: Rolla János))