- Ön már zsűrizett a Megasztár 4-ben, a Megatáncban és A cég hangjában is. Mit szól hozzá, ha más tehetségkutatókkal állítják párhuzamba a Pávát?

- A Fölszállott a páva semmi esetre sem hasonlítható össze az egyébként már a tehetség kérdését sem igazán firtató kereskedelmi aspektussal, mert ez nem üzleti vállalkozás. Egyrészt közszolgálati televízióról beszélünk, másrészt az ötletgazdák, valamint a Hagyományok Háza mint szakmai partner olyan védőernyőt nyújtanak a műsornak, hogy a sztárgyár-jelleg föl sem merül. A versenyzők sem alkalmasak erre, itt nem a mindenáron való győzelem a fontos.  Egy popzenei tehetségkutatóban felbukkant fiatal élete a tévében töltött pár hétről szól, nálunk a tehetségkutatáson túl a tehetséggondozásról, a közösségteremtésről is szó van.

- A műsorban el is hangzik többször is: aki ide bekerült, már nyert.

- Közhely, de igaz. Ezért jött létre a Hagyományok Házában a Páva-iroda, ahol követik a művészek utóéletét, eljuttatják őket Washingtontól Bátaszékig rengeteg helyre. Az is fontos tényező, hogy itt mindenki az egyetemi, főiskolai, munkahelyi elfoglaltságai mellett foglalkozik a népművészettel. Ezek a srácok a buszsofőrtől a matematikusig olyan színvonalon énekelnek, táncolnak, hogy leesik az állunk. És akkor is folytatják, ha teljesen máshová sodorja őket az élet, és egy fillért nem keresnek vele soha.

- Felfogható-e ez egy fenntartható hobbiként?

- Igen, abszolút! A kontinuitást mutatja, hogy az ő életükben a népművészet ugyanazt a szerepet tölti be, mint a parasztember életében, aki 8-10 órát töltött a földeken, és a napi robot után senki nem kérdezte meg tőle: ne haragudjon, miért teker úgy a lábával, mint az isten nyila? Természetes volt, hogy kompenzálnak, és ez az aspektus a mai napig fenntartható. Akkor van baj a társadalommal, mikor a kompenzálásnak nincs iránya.

- Mégiscsak vannak profik a műsorban, akiknek erről szól az életük: a két évvel ezelőtti nyertes, Csizmadia Anna a Zeneakadémia népdal tanszékén tanult. Előnnyel indul-e egy „hivatásos" a lelkes amatőrökkel szemben?

- A népzenei tanszéken azok a népzenészek oktatnak és tanítanak, akik vagy autodidakta módon, vagy az eredeti adatközlőktől sajátították el a tudást. A műfajt mindenki tapasztalati úton teszi magáévá. Hogy intézményi keretek között vagy önszorgalomból, az eredmény tekintetében édes mindegy. Ráadásul az átadás-átvétel nagyon sokféle közegben megtörténhet: iskolában vagy egy idős gyimesi prímástól is akár.

- A hagyományőrzéssel mintha ellentmondásban lenne az egyéniség megélése. Feloldható-e egy ilyen dilemma a műsorban?

- A műsor egyik célja a minél hitelesebb és autentikusabb megközelítés. Ilyenkor az a fontos, hogy a többek között a Hagyományok Házában is fellelhető, rendszerezett eredeti anyagot hogyan interpretálja az, aki a színpadra kerül. A hagyományozottság mindig tükrözi a sűrített múlt időt, és mindig hozzálopja az egyéniséget, már a személyiség okán. A népi kultúrák ezért tudtak fejlődni. A gyökerekhez való ragaszkodásban megjelenik az innováció, bár ez még beljebb van például a világzenétől, mert nem feldolgozásokról beszélünk... De nem is epigonokról van szó! Előfordult, hogy vitáztam a zsűrivel, mikor az autentikus vonalat nagyon erősen képviselték, és nem vették figyelembe, hogy fiatalok vannak a színpadon, akiknek a mindennapjaik az urbánus közegben zajlanak, és ez néha megjelenik a produkcióban. Ha ezt kritikaként emlegetik, mindig ellenállok, mert ez így nem jó. Az már a múzeum kategória.

- Ön is néptáncolt tizenhat évig, sőt, ebben a szellemi közegben nőtt fel: a szülei, Novák Ferenc és Foltin Jolán koreográfusok, néprajzosok. Mit gondol, mitől jó lesz jó egy népművészeti produkció?

- Mindig az energiaáramlásától, legyen szó színházról, komoly- vagy könnyűzenéről. Nem szükséges „szakmázni", valami vagy eljuttatja a nézőt a katarzisig, vagy nem. Természetesen számítanak egy táncegyüttesnél például a térformák és az ezzel való játék, egy zenekar tempói, a díszítések mikéntje, egy legényesben a felsőtest mozgása (mikor mindenki a lábat nézi), vagy az a minimális dramaturgia, amit a hagyományőrzés még megenged, mondjuk a férfi-nő kapcsolatokat megjelenítő páros táncokban. Sorolhatnám. De valójában csak az a lényeg, hogy összeszorul-e a szíved a produkciót nézve, és ilyen értelemben semmi különbség sincsen egy kortárs vers interpretálása és egy népdal között.

- Feltűnhetnek-e ezek a finom részletek egy laikus nézőnek?

- Ha valaki érintettség nélkül kapcsol a műsorra, annak is feltűnik, hogy valójában mennyi mindent nem tudunk a saját kultúrájáról, és miként kopott ki az életünkből valami borzasztóan fontos. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek népviseletben kéne járnia. Nemrég Spanyolországban voltam, és mikor egy kiskocsma vendége gitározni kezdett, az ismeretlen asztaltársaságok összefordultak, elénekeltek egy dalt, aztán mindenki evett tovább. Népdal volt vagy műdal? Ki tudja, de nem is ez a lényeg. Ha itthon egy kávézóban megpróbálnám ugyanezt a saját anyanyelvemen, hallgató értetlenség lenne a vége...

- Valószínűleg azért, mert a hagyományőrzésnek idehaza lehet más, félreérthető üzenete is.

- Számomra a gyökerek és a széleskörű befogadás nem egymást kizáró fogalmak, tehát az identitásom és a liberalizmusom békésen megfér egymás mellett. A magyar népi kultúra nagyon heterogén, sokféle nemzetiség, sokféle ember vallotta magát valamiért magyarnak, és ebből egy egészen különleges kultúra jött létre, úgyhogy a szélsőségeseket mindig óva szoktam inteni, ha nagyon belemennek ebbe az ostoba ideologizálásba.  A laikus nézőnek a műsor a közösséghez tartozás élményt adhatja, és sokkal egészségesebb, ha egy ilyen műsortól kapja, mintha a politikusok választási ígéreteitől reméli. Mert azok bizony hazugok és életveszélyesek: a sokszínűséget letörlik a térképről, és valami homogén történelmi üzenetet akarnak sugározni. A Pávából egyszerűen kiderül: ez a rossz üzenet már azért sem helytálló, mert nincs két egyforma táncunk és népviseletünk. A Kárpát-medencében hatszázezer különböző tánclépést, zenei hangsort, dialektust különböztetünk meg egymástól, míg a német nyelvterületen negyvenezret. Ha valami, akkor ez valóban egyedülálló, és erre lehet büszkének lenni! Kár, hogy az ilyen kultúrának az elmúlt 20-30 évben semmilyen helye nem volt a vezető médiumokban.

- Az 1969 és 1981 között sugárzott Röpülj Pává!-n kívül.

- Elért eredményei és a „brand" tiszteletén túl nem érdemes összehasonlítani a kettőt, hisz a Röpülj Páva énekverseny volt, ahol népdalkörök, népdalcsoportok versengtek egymással. A mostani Páva változatosságával inkább a Ki mit tud?-okra emlékeztet, ahová sokféle műfajt beengedtek, így láthattunk népzenét, néptáncot is a társművészeti kifejezésmódok mellett.

- Szó esett az urbánus létből kikopó hagyományos értékekről. Nem lehet, hogy ez egy természetes változás velejárója?

- Ha már a fenntarthatóságot említette korábban: a paraszti kultúrák még mindig nagyon fenntarthatóak a természetközeliség, a méret, az átláthatóság és a működési elvek miatt. Számos olyan elemet tartalmaznak, amelyek beépülhetnek a modern, nagyon izgalmas, de élhetetlenné vált mindennapjainkba! Az életminőség borzasztóan fontos, és azt a gyökerekből is össze lehet szedni. A természetesség gyakorol hatást, természetes, hogy ez esik jól a léleknek.

- Elég sok tévés produkción túl van már ahhoz, hogy meg tudja válaszolni a kérdést: a tévé azt adja, amire az emberek vágynak, vagy az emberek arra vágynak, amit a tévéből kapnak?

- Ha főműsoridőben mindig komolyzene megy, akkor az emberek komolyzenét fognak hallgatni - ez ilyen egyszerű. A tévét manipulatív műfajnak tartom, ami a jelenlegi tartalommal hatalmas rombolást visz végbe mentális síkon. Egyébként a fizikai és spirituális dimenziókban is. A tömegkommunikáció komoly fegyver, és akik bármilyen, gazdasági vagy politikai céllal manipulálnak vele, azok véleményem szerint a háborús bűnös kategóriába tartoznak. Az internet térhódításával viszont adva lett az interakció lehetősége, így azonnal emigráltam is a hagyományos médiumokból, és létrehoztuk saját vállalkozásainkat Kultúrpart Csoport néven. Innentől datálható, hogy a populáris struktúrákban csak kivételes esetben látok még fantáziát. Akár a bevételek egy részéről lemondva, de fontosabb a szabadság, az önálló platform, hogy a barátaimmal dolgozom, nem kiszolgáltatva az intézményesített hülyeségnek.

- Pedig több tévécsatornán szerepelt, sokféle produkcióban közreműködött, függetlennek tűnt.

- Örökös örlődés volt, hogyan lehet, gyakran a saját igényeimmel szemben, vagy ellenállva az ízléstelenségnek jót csinálni. Belül is harc volt, a külvilággal is. Bár rettenetesen rögös út, és egyáltalán nem látni a végét, ilyen szempontból a Kultúrpart vállalkozáshalmazt létrehozni az életem leglogikusabb döntése volt - meg is mentette sok szempontból.