- Számos alkalommal és formációval koncerteztél már Budapesten, volt olyan fellépésed, ami valamiért nagyon megmaradt az emlékeidben?

- Igen. Amikor legutoljára Budapesten játszottam, egy dunai állóhajón léptem fel, mi volt a neve, talán A28....

- A38.

- Igen, A38! Nagyon jól éreztem magam, az igazat megvallva addig nem is tudtam, hogy a folyó kettészeli a várost - gyönyörű volt. Plusz nagyon jó közönségnek játszhattunk, minden összejött.

- Két éve nemcsak koncertet adtál a hajón, de tartottál egy úgynevezett mesterkurzust is.

- Szeretek más emberekkel találkozni és megosztani egymással, amit tudunk és gondolunk a zenéről vagy az életről, ez mindig feltölt. Nem tudom, kinek az ötlete volt az A38-on a mesterkurzus, de a menedzserem rábólintott és én is élveztem, sok jó kérdést tettek fel nekem. De persze megvoltak a szokásos körök is, hogy hogyan kezdtem, hogyan alakult ki a technikám és így tovább.

Victor Wooten (Fotó/Forrás: Steve Parke)

- Az általad szervezett táborokban ( Victor Wooten's Center for Music and Nature)  nemcsak a zenélésen van a hangsúly: jógáztok, tai chiztek, túráztok és akik beiratkoznak, azok megtanulnak többek közt térképet is olvasni.

- A zene olyan, mint a nyelv vagy a beszéd: az önkifejezés egy módja. Gondolj bele, miről szoktál másokkal beszélgetni? Amit megéltél, a tapasztalataidról. Például ha valami izgalmas, ijesztő vagy épp felvillanyozó dolog történt veled. Ha pedig nagy hatással volt rád, még sokáig emlegetni fogod. Szóval alapvetően nem magáról a beszédről vagy a nyelvről beszélsz, hanem az életedről, történeteket mesélsz el. Szerintem ugyanez vonatkozik a zenére is.

A tapasztalt zenészek játékában benne van az addigi életük is.

A nagy jazzikonok, mint Miles Davis, Herbie Hancock, John Coltrane vagy Charlie Parker a zenéjükön keresztül meséltek az életükben és a kultúrájukban végbemenő változásokról. A zene számukra egyet jelentett az önkifejezéssel.

A táborok ideje alatt több napig együtt vagyunk, ott alszunk, étkezünk, beszélgetünk, gyakorolunk és az igazat megvallva, nem akarok csak zenélni. Ha naphosszat csak a hangszereinkkel foglalkozunk, az senki számára sem előnyös. Néha jobb félretenni és inkább tapasztalatokat gyűjteni. Mi pedig lehetőséget teremtünk a táborozóknak erre. Túrázunk, tai chizunk, jógázunk – így amikor újra zenélni kezdünk, már van miről mesélnünk. Van oka annak, hogy miért játszunk. Én pedig próbálok olyan élményeket adni a résztvevőknek, amikből profitálhatnak, amelyek jó hatással vannak rájuk. Illetve amelyek később a szokásukká válhatnak, pont a már említett pozitív hatásuk miatt.

- Idén novemberben trió felállásban játszol majd a MOMkultban, amiben rajtad kívül Dennis Chambers dobos és Bob Franchescini szaxofonos van még. Mit szeretsz ebben a felállásban?

- Azt, hogy más, nemcsak számomra, de Dennis és Bob számára is. Teljesen más élmény ebben a felállásban játszani, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Emiatt pedig bizonyos értelemben rá vagyunk kényszerítve arra, hogy magunkhoz képest másképp játszunk. Ráadásul a másik két zenész valódi világklasszis. Bob Franchescini nevét talán még nem annyira ismerik az emberek, de hidd el nekem, elképesztő, szóval hatalmas öröm és megtiszteltetés együtt turnézni vele. Visszatérve az előző gondolatmenethez, akik szeretik a stílusomat, biztos észre fogják venni, hogy ebben a felállásban másképp játszom, így egy teljesen új oldalamat ismerhetik meg. Egy olyan triót hallhatnak, amit előtte még soha. Számomra pedig mindez nagyon izgalmas!

- Rengeteg különböző stílusban kipróbáltad már magad, számos világklasszis zenésszel játszottál már, a kísérletező kedved viszont egyáltalán nem tűnik úgy, hogy elmúlt volna.

- Abszolút nem, de így tudok fejlődni, mint művész. Rengeteget tanulok abból hogy más zenészekkel játszom és új stílusokban próbálom ki magad. Még tovább szeretnék fejlődni. Plusz jól érezni magam. (Nevet.) Ráadásul így a rajongóim is egy újabb és újabb oldalamat ismerhetik meg, folyamatosan meg tudom lepni őket.

Victor Wooten

- Mit találsz egyébként jelenleg izgalmasnak a zene tekintetében?

- A világ tele van izgalmas és új zenékkel, csak utána kell menned és keresned. Legalábbis a mi országunkra nem annyira jellemző a változatosság, legalábbis rádiók tekintetében. De mindig van valami új, amit nem hallottál és lenyűgöz. Például én mostanában fedeztem fel a Snarky Puppyt, de rengeteg jó bluegrass és jazz lemezt is hallottam az elmúlt években. Meg r'n'b-t.

- Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb zenészek, mint Steve Bailey vagy Stanley Clarke remek zongoristák is voltak, ami kihatott a játékukra is.

Én szentül hiszek abban, hogy a zongora az egyik legfontosabb hangszer, főleg a basszusgitárosok, illetve azok számára, akik megértik a harmóniát.

Ők mindannyian tudnak játszani rajta, legalább egy kicsit.

A zongora láthatóvá teszi az egyes hangjegyeket és azt is, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz.

Így pedig minden értelmet nyer. A zongorán egyszerre tíz hangot is le tudsz ütni, szóval tényleg hallod a harmóniát. Csak viszonyításképp: a basszusgitáromon egyszerre maximum négy hangot tudok lejátszani, tehát nem tudom egyszerre hallani egy harmónia összes hangját. Persze le tudok játszani egy bizonyos számú hangot, de utána a képzeletemre kell hagyatkoznom. A zongoránál nem, emiatt pedig tökéletes hangszer arra, hogy gyakoroljam és megértsem az összhangzattan lényegét.

- Érezted már úgy, hogy elérted a basszusgitározás határait, és több mindent egyszerűen nem tudsz kihozni belőle?

- Nem, egyáltalán nem. Abban sem hiszek, hogy vannak ilyen határok, akár a hangszer akár a zene tekintetében – ez a kettő örökké változik. A basszusgitár egyébként is elég fiatal hangszer, főleg mondjuk a zongorával vagy a szaxofonnal összevetve. Kevesebb mint hetven éves! Mondhatni gyerek és tudod milyenek a gyerekek: minden hónapban másképp néznek ki. Ugyanez van az elektromos basszusgitárral is, ha figyelsz, észreveheted, hogy sorra jönnek ki az újítások, változtatások. Szóval szerintem még korai a határairól beszélgetni.