Egy esős napon érkezünk a felsőörsi erdő szélén található Snétberger Zenei Tehetség Központba. A külső épület falán az amerikai jazz fénykorának legendáiról készült portrék sorakoznak: John Coltrane, Louis Armstrong, Dizzy Gillespie, Charlie Parker és még sok más zenészóriás figyelő tekintete kíséri az ide térő fiatal zenészeket.

Ugyanakkor a legjobb helyen vannak, hogy a bennük dolgozó belső hajtóerő kiváló zenésztanárok és mentorok segítsége mellett elérhető közelségbe hozza álmaikat.

A képre kattintva galéria nyílik!

Talán ezért van az, hogy a Snétberger Központ egy olyan kivételes oktatási intézmény, ahol a diákok nem a megúszásra játszanak, hanem minden pillanatot kihasználnak, amit tanulással, zenéléssel, gyakorlással tölthetnek. Odaérkeztünkkor lépten-nyomon zenélő fiatalemberekbe botlunk. Az aulában egy tizenéves zongorista, Urbán Benjámin játszik virtuózan, elképesztő energiákkal, a kisebbek minden mozdulatát az aurájába mászva, húsz centiről figyelik, majd telefonon mutogatnak egymásnak „menő” klasszikus zenei felvételeket. Egy másik teremből manouche swing-szerű szabad zenélés szűrődik ki, látatlanban úgy 16-20 éves zenészeket képzelek el, de amikor kinyílik az ajtó, 10-11 éves gyerekek áradnak ki vidáman. Amikor a Snétberger Ferenc által vezetett vonósnégyes óráról épp csak lecsúszunk, szívesen veszik elő újra a kedvünkért a már elpakolt hangszereket és játsszák el – ki tudja hanyadjára – a darabot. Az is beszédes, hogy a tapasztaltabb zenésznövendékekre is felelősségteljes feladatot ruház az intézmény, hiszen a főtárgy tanárok mellett ők is részt vesznek a fiatalabbak segítésében, és együtt gyakorolnak velük meghatározott órarendi keretek között. Annak ellenére, hogy a brácsagyakorlás intimitását megzavarjuk a jelenlétünkkel, és kívülállóként hallgatjuk az intonáció finomságára, vonózásra, fekvésváltásokra utaló instrukciókat, természetesnek veszik az efféle közönséget. Mintha a zene által megkövetelt óriási önfegyelem ebben a nyugodtabb, bensőségesebb közegben nem külső elvárásként dolgozna bennük, hanem a fejlődésre irányuló belső igényként.

Ami utazásunk tulajdonképpeni célja, hogy megismerkedjünk a Magyarországon – sajnos – még mindig ismeretlenül csengő Alexander-technikával.

Itt Kepes Juli tartja ezeket a foglalkozásokat, aki Los Angelesben szerezte a diplomáját és immár 25 éve foglalkozik Alexander technikával. Mint azt megtudom, tőlünk nyugatabbra és keletebbre már evidenciaként alkalmazzák az Alexander technikát az előadó-művészeti képzéseken: a Royal Academy Of Music-on hét Alexander tanár dolgozik főállásban, a Julliard School zenei tanszékén négy. A Snétberger Központban ez a harmadik kurzus, amikor lehetőség nyílik a testtudat fejlesztő gyakorlatokra járni, a csoportos órák után immár egyénileg is, ami a technika személyre szabott volta miatt sokkal hatékonyabb. Mindez önként jelentkezéses alapon történik, és mára hosszú várólista van Kepes Juli Alexander-óráira, aminek oka, hogy a technika híre szájról szájra terjed a gyerekek között.

Amikor belépünk az első Alexander-órára, éppen az énekes Dányi Diával foglalkozik Juli, akivel már nyár óta dolgoznak együtt. Tükör előtt állnak és olyan kedvességgel, empátiával, humorral próbálja rávezetni a helyes testtartásra, saját vállainak, fejének, nyakának megfelelő pozíciójára, amitől a megfigyelő is kellemesen ellazult állapotba kerül. Nincsenek elvárások, hanem igazi, segítő légkör tapintható. Azt hiszem, erről beszél Juli, amikor azt mondja, az Alexander technika nem csak a testet, hanem a pszichét is célozza.

Mint fogalmaz, ezek a sérülések nem különíthetőek el attól a pszichés terheléstől, ami a zenészekre van pakolva, például, hogy akkor is el kell menni egy turnéra, ha a gyerek beteg – hogy az állandó versenyhangulatról ne is beszéljünk. „Ha ezzel az alapfeszültséggel ül oda a hangszerhez a zenész, az már egy feszült izomtónust eredményez, és akkor még erre jön rá a hangszerhasználat okozta egyoldalú testi terhelés”.

Életében először vesz részt Alexander-órán a Felvidékről érkezett Farkas Attila, aki a nyitrai konzervatóriumban klasszikus zenét, de a Snétberger Központban jazzt tanul; valamint Farkas Erik is, aki Jászapátiból jött és mindössze három éve kezdett el zongorázni autodidakta módon, de fénysebességgel fejlődik. Juli arra kéri őket az ő egyéni órájukon, hogy üljenek le a zongorához úgy, ahogy azt megszokták, majd lefényképezi a testtartásukat. Az óra végén mindezt megismétli, és általában a kettő között máris érzékelhető a különbség.

Láthatóan komfortzónájukon kívül esik az, hogy saját testük állapotáról beszéljenek, hogy a testtartásukkal kapcsolatos kérdésekre válaszolgassanak. Nem csoda, hiszen az iskolai oktatás során a testről csak biológia vagy testnevelés órán szokás beszélni, ott is csak furcsa elidegenítéssel, és egyébként is hajlamosak vagyunk a modern civilizációban a testre az elme funkcionális tartóhüvelyeként tekinteni, nem pedig gondolkodó anyagként. Juli kicsit olyan, mint egy „testpszichológus”, aki a fizikai jelekből olvasva próbál oldani a testi, azon keresztül pedig a lelki feszültségeken.

Ő azonban hangsúlyozza, hogy az Alexander-technika nem terápia és nem is kezelés, hanem egy tanulási folyamat. Mint mondja, pont azért szeret zenészekkel dolgozni, mert ők meg tudják érteni, hogy „a test is egy hangszer, amit meg kell tanulni használni”. „Ezeken az órákon a saját testünket megtanuljuk a leghatékonyabban és -szabadabban, a leggördülékenyebben használni, úgy, hogy ne okozzunk magunkban kárt” – árulja el. Épp ezért otthon végzendő tornagyakorlatok sincsenek feladva, a cél az önreflexió és tudatosság beépítése a mindennapos gyakorlásba. Amikor a szakmai sikereiről kérdezem, azt mondja, mindennaposak az olyan esetek a praxisában, amikor valaki végső kétségbeesésében, befagyott vállal, gerincsérvvel, műtét előtt érkezik hozzá és végül sikerül helyrehozni a test állapotát, hogy ne kelljen kés alá feküdni. De mégis a „snétbergeresekkel” való munkát tartja a legnagyobb szakmai sikerének. „Ők nagyon különböző háttérből jönnek, és fantasztikus megtapasztalni, hogy a testen keresztüli nyelv univerzális. Azt tanítjuk, hogy van választási lehetőségük. Tehát hogy zenélés közben a testtartásról is dönthetünk, nem szükséges magunkat robotpilóta üzemmódba tenni, és abban repülni, amíg nem jelez a test nagyon erőteljesen.