- Egy zenész szempontjából általában meghatározó, hogy gyerekkorában milyen zenei hatások érték. Te miket hallgattál gyerekként?

- Ebből a szempontból nem voltam különleges: mint a legtöbb tinédzsert, engem is a rockzene érdekelt főleg. Rengeteget hallgattam Led Zeppelint, a Queen-t, vagy a Beatlest, de azért már Herbie Hancockra is korán felfigyeltem. Érdekes, hogy később ő is figyelt fel rám, egyszer például azt is kiejtette a száján, hogy „Tigran, mától te vagy az én tanárom!”. Ezt azóta is mindenhol idézik és persze nagy megtiszteltetés, akkor is, ha csak egy véletlen kedvesség volt részéről.

Tigran Hamasyan (Fotó/Forrás: Müpa)

- A családoddal viszonylag korán Los Angelesbe költöztetek, ahol megnyerted a Thelonius Monk jazz-zongora versenyt. A költözés és a versenygyőzelem milyen hatással volt a karriered alakulására?

- Azt hiszem, senki nem ismerne ma engem, ha nem költöztünk volna Los Angelesbe. Itt volt lehetőségem találkozni és megosztani a zenei elképzeléseimet olyan kiváló zenészekkel mint a jazzdobos Ari Hoenig, a szaxofonos Ben Wendel, a jazzbőgős Sam Minaie, vagy a szintén dobos Nate Wood. Ők lettek a későbbi zenésztársaim. Az ő támogatásuk is arra ösztönzött, hogy még többet és még jobbat alkossak a zenében.

- A zenéddel nagyon széles spektrumot jársz be. Egyszer nagyon introvertált vagy, például amikor egy örmény szakrális dalt adsz elő szólóban, a Mockroot című új albumodon viszont egy sokkal keményebb, jazz-rock vonalat képviselsz. Hogy férnek meg ezek a szélsőségek benned?

A zene összes arcát szeretem.

Számomra sem a hard rock, sem a szakrális zene nem szélsőséges. Egyszerűen csak azt játszom, amit imádok.

- Azt mondtad valahol, hogy nemcsak az örmény népzene, de az örmény költészet és az építészet is inspirál téged. Hogyan tudod ezeket a kulturális hatásokat zenévé alakítani?

- A népzene vagy a zene bármely formája nem létezhetne azok nélkül az épületek és tájak nélkül, amik között megszületett. Ha a zene egy olyan helyen jött létre, ahol hatalmas, robosztus sziklák tornyosultak, akkor a zene is azt a hatást kelti, mintha egy sziklafalról verődne vissza a hang. De ez fordítva is igaz: ha egy templomot magas hegyek közé építenek, akkor a templom hangulata emlékeztetni fog a hegyekre, amik körülveszik. A végén pedig a templomi énekben megjelenik a hegyek ihlette épületfalak robosztussága, a refrén pedig olyan lesz, mintha csak a templomot körülölelő hegyek visszhangoznák azt. Szerintem minden körbeér, ezek a dolgok elválaszthatatlanok egymástól.

- Gyönyörűen fényképezett videoklipeket is készítesz, ami nem jellemző a jazz-zenészekre. Te miért érzed fontosnak, hogy videókat is csinálj a számaidhoz?

- Szeretek bizonyos rendezőkkel, például Karen Mirzoyan-nal vagy Ruben van Lee-vel dolgozni, mert gyönyörű vizuális elképzeléseik vannak. A képek rengeteget tudnak dobni a zene kifejezőerején, és fordítva.

- A zongorázás mellett egyre többet énekelsz is a színpadon. Mit jelent számodra az éneklés?

- Az énekhang az egyetlen Isten által adományozott hangszer. Minden hangszer közül a legerősebb és legesszenciálisabb.

- Otthon, Örményországban mennyire ismert a neved?

- Valószínűleg nem érnék már egy több milliós kérdést egy helyi kvízjátékban, tehát nem vagyok már teljesen ismeretlen az ottaniak számára sem.

- Trilok Gurtu úgy jellemzett téged, mint a jövő Keith Jarret-jét. Te hogy látod magad mondjuk tíz év múlva?

- Nem tudok előre gondolkodni, majd meglátjuk.

- Mi volt a legemlékezetesebb élményed a színpadon?

- Talán majd a november 30-ai este lesz az a Müpában! (nevet)