Dresch Mihály (Fotó/Forrás: Ivor Szaniszló)
- Már szinte hagyomány, hogy minden évben van egy közös koncerted Chris Potterrel. Milyen vele a muzsikálás és honnan az ismeretség?
- Valóban, most már lassan öt éve minden évben találkozunk. A magyar feleségén keresztül ismertem meg őt, sokat jönnek Magyarországra. Az első közös muzsikálás egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő, mert hihetetlenül felkészült zenész, egy igazi szaxofonharcos (nevet). Csodálod, mert tényleg páratlan módon tud a hangszerrel bánni, egy élvonalbeli muzsikus, az elsők között levő óriás ő. Persze aztán kiderült, hogy nem csak kiváló zenész, hanem nagyon kellemes ember is, munka közben elszállt a bennem lévő kisebbségi érzés. Most is ő kérdezte, hogy nincs-e kedvem egy közös koncerthez, érdekes módon szeret velünk zenélni. És ha minden igaz, a közeljövőben a BMC kiadja majd a 2012-es Müpa-béli közös koncertünk felvételét, amit még a régi kvartettel, Lukács Mikivel, Baló Istvánnal és Hock Ernő bőgőssel vettünk föl. (Az új bőgős Horváth Balázs – a szerk.) Tehát egyféle elő-lemezbemutató koncert is lesz ez a mostani.
- Furcsa, hogy kisebbségi érzésekről beszélsz, hiszen itthon műfajteremtőként emlegetnek és a külföldiek közül is a legnagyobbakkal játszottál már együtt Archie Shepptől, Dewey Redmanen át Lee Konitzig. Ha valaki, akkor te külföldön is építhettél volna karriert.
- Soha nem voltak nagyratörő vágyaim.
Én csak finoman és jó légkörben szeretnék élni és annyit muzsikálni, amiből megélek.
Másrészt egy kicsit saját magamat is rekesztettem ki, mert a legtöbbször nem vagyok feloldódva.
- Zenélés közben azért úgy tűnik, mintha fel lennél oldódva.
- Persze.
Az, hogy közönségnek játszhatok, egy csodálatos dolog, ugyanakkor egy óriási kihívás is, mert érzed, hogy valami szépet várnak tőled. Nekem megvan az eszközöm a széphez: ez a zene, ami által egy emelkedett állapotba kerülhetek. De nem vagyok körülpáncélozva, ennél fogva pedig nagyon szenzibilis vagyok. Viszont ha elkapok egy érzéki állapotot, akkor lehetséges, hogy szép dolgok is történnek. De azt nem tudnám megcsinálni, mint Chris, és más világsztárok, hogy egy évig turnéznak, és minden nap máshol fújnak ugyanazon a magas színvonalon.
- És mi a különbség a közönség előtti játék és a magányos alkotás között? Milyen körülmények kellenek az utóbbihoz?
- Az, hogy jól érezd magad. Vagy nagyon rosszul. Ahhoz, hogy létrehozz valamit, amihez közöd van, beleérzés kell. De ebből annyiféle van: valamikor könnyedén jön valami szép, egyszerű dolog és abból lesz egy jó zene, valamikor viszont a legnagyobb szomorúságból születik meg valami, ha van annyi erőm, hogy leüljek és megcsináljam. Ha az ember egyszer odaadja magát a zenének, akkor ez a lelki emlék később is visszatükröződik. Tehát tulajdonképpen egy hangulat kell ahhoz, hogy az ember rátaláljon egy zenei csírára és ha ez megvan, akkor azt már csak ki kell dolgozni,
mint ahogy egy virág kibontja a szirmait.
- Sokszor idézett gondolat tőled, hogy egyszer csak rájöttél, hogy soha nem fogsz tudni abból az indíttatásból muzsikálni, mint az 50-es, 60-as évek amerikai jazzmuzsikusai. Mi változott meg benned akkor, amikor felismerted ezt?
- Kisfiú koromban falun nevelkedtem, Földesen. Nagyanyámék tanyáján szedtük a paradicsomot, parasztcsaládban nőttem fel. A Körhinta című film például nagy kedvencem, mert zseniálisan és hitelesen rögzíti azt a hangulatot, ami ott Hajdú-Bihar megyében, meg szerte az országban uralkodott a gyerekkoromban. És akkor ehhez képest mi a jazz? Egy fiatal kamasz még mindenre nyitott, én is az voltam és magával ragadott az amerikai, fekete szaxofonosok játéka. Engem először Johnny Griffin nyűgözött le, akit a Magyar Rádió Jazz kedvelőinek című műsorában hallottam, és elájultam tőle. Éreztem, hogy megközelíthetetlen titok, amit ő tud, hiszen ennek egy érzelmi, lelki háttere van.
A zene emlékekből, ízekből, emberekből áll össze. A lélekvilágból, amit összegyűjtöttél.
Én tudtam, hogy nekem más élményeim vannak, és ezek az emlékek fogják a saját zenémet összehozni.
Dresch Mihály (Fotó/Forrás: Márton Botond)
- Emlékszel arra, hogy mi volt az első dallam, ami már a mostani hangodra emlékeztet?
- Az új lemezen szerepel a Sirató és lassú című dal, az volt az első zeném, még 18 éves koromban írtam. Most elővettem megint. Persze ezen már érződik, hogy addigra kiléptem abból a paraszti világból, ami gyerekkoromban körülvett, a falum is megváltozott, beiratkoztam jazztanszakra, jártam a Syrius koncertekre, tehát sokféle hatás ért. De mégis megmaradnak bizonyos nyomok az emberben. Az a kérdés, hogy ezt fel tudod-e idézni később, és van-e kitartás benned, hogy végigmenj egy úton. Hányan vannak, akik elbuknak, nem lesznek jó zenészek, pedig a tehetség megvan bennük.
- Műfajteremtő embernek tartanak, ami a népzene és a jazz ötvözését illeti. Hogyan viszonyulsz ehhez a minősítéshez?
- Örülök neki persze, hogyha szeretnek, és ilyen értelemben értékelnek, de nem tudom felmérni, hogy ez igaz-e. Csináltam dolgokat jó szívvel, igyekeztem, de nem hiszem, hogy ezek a zenék olyan maradéktalanok, hogy műfajteremtőnek lehetne nevezni. Mindenesetre visszavonhatatlanok. Egyébként előttem is volt már, aki a népzenét ötvözte a jazzel, ott van például Szabados György, aki tanított is és baráti kapcsolatom volt vele. Én egy kicsit máshogy akartam folytatni az általa elkezdett utat, de ez nem azt jelenti, hogy jobb lennék. Egy egyszerű kis ösvényen indultam el, nem pedig egy nagy, széles úton.
- Mostanra viszont felnőtt a zenédet hallgatva egy új zenész generáció. Mit szólnál hozzá, ha kanonizálódnának a szerzeményeid és úgy kezdenék játszani azokat, mint a sztenderdeket?
- Az ember hiúságának jó, ha a fiataloknak kapcsolódásuk van hozzá, ez egy nagyon szép dolog. Talán van egy-két kis zeném, ami alkalmas arra, hogy más is eljátssza. Ezek le vannak írva, talán más is föltűzheti őket a repertoárjára egy kis időre.
- Milyen hangulatokból született a Tördelős című új lemezed?
- A cím magáért beszél, egy kicsit negatív, de ez nem baj. Miért, nem tördelődik az ember? Ezt kár volna tagadni. Ez az egyik szám címe, aminek aszimmetrikus ritmusa van, ez is benne van ebben a szóban és ezt a hangulatot tükrözi a lemezborító is, amin a lányom rólam készült rajza látható. Eredetileg a Férfiének címet akartam adni a CD-nek, de aztán kiderült, hogy ilyen lemez már van.
- A Férfiének című számnak mi a témája?
- A szerelem.
- Akkor az viszont a boldogságról szól...
- Az nem biztos! (nevet)
Mindenesetre átírtam az eredeti népdal szövegét, mert az nagyon szomorú volt. Kíváncsi vagyok, hogy észreveszi-e majd, aki hallgatja.
hírlevél
