A zene szép, komoly játék – interjú Dresch Mihállyal

Amikor egy kollégámnak újságolom, hogy Dresch Mihállyal készülök interjúzni, annyit ír vissza: nahát, vállalta? A 65 éves szaxofonos a napokban több kategóriában is nyert a Fonó-díjak átadóján: legjobb hangszeresként, illetve Archie Shepp-pel 2001-ben adott közös koncertjéért, és 2000-ben kiadott lemezéért is elismerték, emellett életműdíjat is kapott. Örömmel adták, örömmel vette. De nem az a fajta zenész, aki a lapok címoldalára igyekszik. „Annál visszahúzódóbb típus vagyok. Van elég beszélő ember a palettán” – mondja. – „De ez most a Fonó-díjak miatt rendhagyó alkalom, hát állok elébe.”

Dresch Mihály (Fotó/Forrás: Fonó Budai Zeneház)

Most éppen egy tenorszaxofon van nála, de hamar kiderül, hogy tavaly sűrűbben vette a kezébe a basszusklarinétot. És persze saját fejlesztésű furulyaféléjét, a fuhunt. Hogy melyikkel kezdi reggelente a gyakorlást, az változó.

A szaxofonról mondják, hogy visító, éneklő tónusa nagyon közel áll az emberi hanghoz. „Mondják rá, hogy expresszív hangszer, nagyon alkalmas az érzelmek mély kifejezésére, előhozására. Engem a tenor szaxofon fogott meg tizenévesen. De hogy pontosan miért, azt nehéz megfogalmazni. Varázslatos volt hangja!”

A feketék jazz-zenéje fogta meg, egészen pontosan Johnny Griffin, akit kis termete és erőteljes szaxofonhangja miatt Apró Óriásnak becéztek. Dresch Mihály az érettségi után a jazztanszakon folytatta. Ekkor, a kezdeti években soha nem merült fel az óhaj, hogy bárcsak a jazz hazájába, New Yorkba, New Orleansbe született volna?

„Nem. Erős kötődésem volt Földeshez, a kis faluhoz, ahol a nagyszüleim neveltek, annyira meghatározó volt az atmoszférája, az ott élő miliő, hogy nem akartam elmenni soha. Nem tudtam volna.”

Amikor a népzenéről kérdezem, Dresch Mihály igazán felvillanyozódik. Úgy tűnik, erről beszél a legszívesebben: „A népzene önkifejezési forma. Amikor Vikár Béla, Bartók és Kodály elmentek gyűjteni faluhelyre, nagyon nehezen nyíltak meg nekik az ember. Azért, mert a népdalok a legbelsőbb, legféltettebb világuk volt. Bizonyos dalokat csak maguknak énekeltek amikor magányosak voltak, vagy a sorsuk összeért a népdal szövegével. Leginkább az imához tudom hasonlítani.”

Dresch Mihály (Fotó/Forrás: Fonó Budai Zeneház)

Ma ez a falusi élet távolinak tűnik. „Muddy Waters életrajzi könyvében olvastam, hogy a harmincas-negyvenes években a népdalgyűjtők már nem találtak bluesénekeseket a földeken, ahol a feketék dolgoztak. Nem találták az önmagáért szóló, eredeti bluest, és az embereket, akik elmondták volna hozzá a saját történetüket. Hogy miért? Megmondták nekik. Traktoron bluest? Hát ott zaj van.”

„Ma nincs meg a csend, és nagy tempója van a világnak. Egyre nagyobb a tömeg, tömegesedik az ember, akaratunkon kívül. Ma a média uralja a gondolatokat, elveszi a lehetőséget, hogy az egyén maga gondolkodjon. Van egy kis tanyám, amikor ott vagyok, megnyugszom. Mások a benyomásaim.

Az ember természeti lény, és ilyenkor végre saját megnyilatkozásokat kapok. Előjön az ének.”

Magányban születnek a szerzemények? „Igen. Olyan a kompozíció, mint egy játék, az ember félrevonul, és játszik azzal, amit talált, amit kitalált. Ez egy komoly, szép játék.”

És mi a helyzet az improvizációval? „Az improvizáció olyan, mint egy áramütés, az a cél, hogy robbanjon valami, megszülessen az energia. A zene energia.” De milyen energia? Vagy ez az a kérdés, amit nyitva kell hagyni? – vetem közbe.

„Inkább úgy mondanám, hogy az a kérdés, milyen energiát szeretnék felébreszteni, megülni, meglovagolni. Egy zenésznek hatalma van előhívni ezeket az energiákat.”

A nyolcvanas évektől a legtöbb kollégájával játszott együtt valamilyen formációban: Szabados György, Grencsó István, Lajkó Félix, Baló István, Borbély Mihály, Lukács Miklós – hogy néhányakat említsünk. 1984-ben alakult első kvartettje, amelynek tagnévsora többször változott.

A kilencvenes években Dresch különösen termékeny zeneszerző volt, ekkor kristályosodott ki igazán az, amit később oly sokan dicsértek: a magyar jazz. Azt mondta, nem akarja megtagadni, hogy itt született, itt él, ide kötik a gyökerei, a sorsa, ez a zenekultúra az ő kultúrája: „én erre szeretném a zenémet építeni, ezért merem óvatosan kijelenteni, hogy magyar dzsesszt játszom” – nyilatkozta, miután 2000-ben a Fonó Records kiadásában megjelent a Mozdulatlan utazás című lemez, amely az ars poetica fontos megvalósulása volt. Az album most a legjobb a legjobb jazzalbumnak járó Fonó-díjban részesült, mégpedig – és ez különösen fontos – a közönség szavazatai alapján. „Örülök, hogy tudnak róla még. Eszerint sikerült valamit megfogni.”

Egy korabeli kritikus így értékelte a lemezt: „Már első hallásra magával ragadott a népzene és a jazz tökéletes összhangja. Észrevétlenül vezeti át a hallgatót az egyik zenei világból a másikba. Pege Aladárt hallottam egyszer így bőgőzni egy amerikai szaxofonossal. Ők is tökéletesen képesek voltak megmutatni a két hangzás közös gyökerét.”

Hogy a jazzt kicsit saját arcához igazítja minden kultúra, nem annyira szokatlan. Más az amerikai, más az európai jazz, és máshogy játszik minden zenész. Dresch Mihály quartetje találkozási pont volt sok meghatározó hazai muzsikus számára. Eszerint elfér több dudás egy csárdában?

„Ehhez kell a tisztelet a másik felé. Nem féltékenykedésből versenyzünk. Bár azzal nincs baj, ha figyelem, hogy mondjuk Borbély Misi mit fúj, és akkor én is egy kicsit jobban… de nem azért, hogy nekem jobban menjen, mint neki.”

A közeljövőben két új lemezre is számíthat a közönség, az egyik a Dresch Vonós Quartettel, a másik a Quartettel készült. A pontos megjelenési dátumuk meglepetés: „Most már bármelyik percben kijöhetnek, mert mindennel készen vagyunk.”